Berniczky Éva író

Fülszöveg: A helyszín Ukrajna, közelebbről Kárpátalja. Ahol – a határon túli magyar Berniczky Éva könyvét olvasva úgy tűnik – az abszurd nem esik messze a valóságtól. De ő otthonosan mozog ebben az ambivalens világban, hiszen a sajátja, minden apró részletét ismeri, magától értődő természetességgel meséli el a leghihetetlenebb eseményeket, és ettől olvasója is otthon érzi magát a hely képtelen történeteiben – melyekben a vérmes kakasszállító varrólányokkal üzekedik a szövetbálák között, a hólyaghurutos kéményseprő lelke a testéhez részegedik, a folyóban született férfi pedig vizelés közben ugyanabba a folyóba zuhan. Berniczky Éva pedig az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezt. A szerző korábbi könyveihez (A tojásárus hosszúnapja, Méhe nélkül a bába) hasonlóan a Várkulcsa is egyszerre gyönyörködtető és borzongató, kacagtató és szívszorongató, de mindenekelőtt összetéveszthetetlenül szépirodalom. Ménesi Gábor A bezárt ablak mögül (Berniczky Éva: Várkulcsa) Amikor a Magvető Kiadó néhány évvel ezelőtt útjára indította Novellárium című, egységes küllemű, egyszerű, visszafogott pasztellszínekkel ellátott borítójú könyvsorozatát, minden bizonnyal az volt az elsődleges célja, hogy jobban felkeltse az érdeklődést a kortárs magyar novellisták iránt és rávilágítson a műfaj mai mozgásirányaira. Bánki Éva, Erdős Virág, Nagy Koppány Zsolt és Vida Gábor kötetei után az idei könyvfesztiválra megjelent a Várkulcsa. Szerzője, a Kárpátalján élő Berniczky Éva - mesekönyvek, valamint társszerzőként jegyzett novellaválogatások után - markáns indulásával hívta fel magára a figyelmet. A tojásárus hosszúnapja (2004) recepcióját áttekintve egyöntetű szakmai siker mutatkozik, a kritikusok nagy érdeklődéssel és elismeréssel fogadták a könyvet. Berniczky első kötetében valóban kellő felkészültségről és kiérlelt, sajátos hangról tesz tanúbizonyságot. A novellák után a nagyobb prózaforma felé fordult, s Méhe nélkül a bába (2007) című kisregényében ugyancsak sikeresen próbált válaszokat keresni az őt foglalkoztató prózapoétikai dilemmákra. A húsz novellát felsorakoztató Várkulcsa - tematikáját, világlátását, elbeszélésmódját tekintve egyaránt - számos ponton kapcsolódik a 2004-es könyvhöz. A színtér szociografikusan körülírható és topográfiailag kijelölhető: ezúttal is Kárpátalja sajátos miliője kerül a szövegek középpontjába. „Ilyennek látom ezt az ellentmondásos vidéket. Ez az én Kárpátaljám, gyűlöletes és szeretnivaló, taszító és fogva tartó, bonyolult és átlátható, szürke és színpompás, amilyenek bárhol a világon a szülőföldek. A valóságban nincs ilyen, ugyanakkor nagyon is létezik. Aki elhiszi nekem a vidék általam leképezett hegy-, víz- és emberrajzát, az is biztosan egészen másképpen látja a valóságban létezőt. De ez benne az izgalmas, a megközelítés számtalan módja és lehetősége. Az én kísérletem egy a sok közül" - mondja a szerző egy interjúban. Már a kötet alcíme (mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők) utal az ábrázolt világ összetettségére, kétarcúságára. A határvidéken, különböző mentalitások, kultúrák találkozási pontján ukránok, ruszinok és magyarok egyaránt felbukkannak. Mindez közvetlenül artikulálódik a szövegek nyelvi sokszínűségében, a különböző nyelvi regiszterek keveredésében. A szereplők általában valamilyen ötvözött nyelven szólalnak meg, amely ráadásul sok esetben hibásnak, roncsoltnak bizonyul, vagyis a nyelv birtoklásának nehézségeivel és a kommunikáció akadályaival is számolni kell. A címadó novella egyik beszédhelyzetében éppen ezzel a tapasztalattal szembesül az elbeszélő, aki maga kénytelen kitölteni az így képződő hiátusokat: „Már hozzászoktam a beszédéhez, az egymásra csúszott, torlódó szavakból gyakorlottabban hámoztam ki a lényeget. Szinte mindegyiknek hiányzott vagy az eleje, vagy a vége, elvétve a közepükből is kiharapott egy-egy szótagot. Láthatóan megbízott bennem, rám hagyta mondandója kipótolását és behatárolását a szükséges helyeken." (44-45.) A kötet lapjain felvonuló figurák - akiket (miként a fülszövegben olvashatjuk) „Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából" figyel - ugyancsak ismerősek lehetnek. A Várkulcsa hősei a huzatos határsávban botladozó magányos, kiszolgáltatott, boldogtalan alakok, akik - más lehetőség híján - beletörődtek sorsuk megváltoztathatatlanságába. Köztük van Teliga, a vérmes kakasszállító, aki nem csupán „gesztusaiban, alkatában is megtévesztően hasonlított az állataira" (A fű kinő); a bőtejű tizennégy karátos anya, aki megállás nélkül játékautomatába tömi az érméket; Kacsala bácsi a maga hatalmassá növekvő hímtagjával (Elefantiázis); a város egyetlen kéményseprője, aki egész nap egy fáskamrában kuporgott, „többet nem tehetett ezért az irgalmatlan nagyvárosért, mert egyetlenként nem kotorhatta ki százharmincezer lélek kormát" (Orosz Biliárd); Forintosék, apa és fia, akiknél otthon az ajtólapon késnyomok rajzolják körbe az eltűnt asszony alakját (Várkulcsa); a kis Pantyó, a krumplisütőlány, aki szürke buklékabátjában beleolvad a kétméteres kerítés göcsörtös falába, hogy kitöltse a hiányzó betondarab helyét (Fogyóholdban); Szák Imre, a folyóban született férfi, aki vizelés közben ugyanoda zuhan vissza, ahonnan érkezett. „Belecsobbant szegény szerzet a zavaros folyóba, a sárosan kavargó múltba. Semmi több. Csak a fölösleg löttyent ki a becsapódása nyomán." (Istenszülő, 57.) Felbukkan még Golubin, a kórházi szennyeshordó-fiú, aki két deci vérét egy liter tejre cseréli (Galambtej, galambvér); Kalabiska, a fordító, aki Ászját követve gondolkodás nélkül belegázol a jéghideg, zavaros folyóba (Pingvin a Piazza dei Signorin); a két festő, Berezov és Miravcsik, akik egy lerobbant tömbház legfelső emeletén található sivár műteremben, egymástól furnérlemezzel elszigetelve élnek, egyikük kizárólag lovakat fest, másikuk pedig csak fákat. És rajtuk kívül még akadnak jónéhányan ezen a tájon, akiknek ugyancsak ez a léthelyzet adatott meg, emberi kapcsolataik pedig szintén kiürültek, illetőleg kudarcba fulladtak. „Ezelőtt soha nem keveredtem erre a végre, azt se igen tudtam, hogy létezik ilyen nevű település. Talán nem is létezett, olyan megjegyezhetetlenül egyformára, jellegtelenre építették itt a házakat" - olvashatjuk a címadó novellában. (51.) Várkulcsa (azaz Kljucsarki) színtelen és csendes kis zsákfalu, ahonnan semmilyen út nem vezet tovább. A kisváros életének monotóniáján túl az elhagyatottság, a kiúttalanság tapasztalatára is rámutat. A novella zárlatában megjelenő sivár veranda, lomos udvar és a lepusztult budi a kert végében egyaránt a kilátástalan nyomort érzékelteti, az elbeszélő elé táruló látvány csupán szikrányi reményt sejtet. „A halódásban egyedül a sötét ülőke szélén meghúzódó kenyértartó hirdette a maga oda nem illésével az életet. Bár az oldaláról csúnyán lepattogzott a fehér zománc, kihívóan világított a gőzölgő mocsár felett." (55.) Nem csupán a Kljucsarkiban élő bádogos-késdobáló és fia alapvető tapasztalata a kiszolgáltatottság, a bezártság (a kés motívuma ugyancsak a kiszolgáltatottság és fenyegetettség sorsképletére utal), hanem valamennyi szereplőé. Úgy élnek itt, mint a Teliga által szállított kakasok: „Madarai körül az idő múlásával vészesen fogyott a hely, alázatosan húzták be nyakukat, letettek a kiszabadulásról. Először szárnyaik csukódtak össze megtört esernyővázakként, valamivel később pedig puha szövetté göngyölődtek a madártestek, tarajok hajlottak tarajokra. Pillanatokon belül kiderült, hely híján mennyire összeillenek a látszatra különálló és élő rostok, az egymástól elütő részletek. A tollak szétszedhetetlenül gabalyodtak egymásba, a szorosan zsúfolt bálák között alig mozgott a levegő." (6.) Apa és lánya vonatútja ugyancsak a beszorítottság és alávetettség légkörét közvetíti: „Télutó lévén a kupéban harapni lehetett a darabos bűzt, az ablakok országos szokás szerint leragasztva. Ablakot nyitni szentségtörés, tilos, bár sehová sem volt kiírva, előttünk mégis így jelent meg a nagyvilág. A bezárt ablak mögül." (173.) Berniczky szövegvilágában ezzel összefüggésben a határ, a fal és a kerítés motívuma válik fontossá és tér vissza többször a kötetben. A Méhe nélkül a bába kritikáinak egyik visszatérő szólama a kisregény hullámzó líraisága. Dérczy Péter pedig már az első kötet vizsgálata közben arra a következtetésre jut, hogy a szerző novelláinak „egyik legeredetibb jellegzetessége a metaforizáltság és annak különös formája". (Bárka. 2005/3. 101. o.) Az a metaforikus-képes prózanyelv, a mögötte átsugárzó lírai töltés, amely a korábbi opusok lapjain megmutatkozik, az új könyvben is kétségkívül érvényesül, de talán másként, jóval visszafogottabban, miközben - tegyük rögtön hozzá - Berniczky Éva hamisítatlan prózát alkotott. Sokkal inkább az általa megteremtett sajátos atmoszféra válik szembetűnővé, amely kiválóan reprezentálja Kárpátalja omladozó világát, a különböző helyi ízek, színek, szagok kavargását, a mindennapok abszurditását, kilátástalanságát. Utaltunk már a szövegek valósághoz kötődő rétegére, a kárpátaljai helyszínek, novellaterek és alakok felismerhetőségére, ám a szerző egyúttal mindig törekszik arra is, hogy elemelkedjen ettől. A kötet novelláinak köztes pozíciója a színtér határhelyzetére is reflektál, amennyiben a Várkulcsa írásai folyamatosan képzelet és valóság határmezsgyéjén billegnek. Berniczky gyakran elmosódott, szürreális képeket sorakoztat fel, s nem csupán a befogadó, olykor maga az elbeszélő is elbizonytalanodik, mert nem tisztázható pontosan, mely elemek valósak, s melyek tartoznak az álom szférájába. „A valóság álom, az álom valóság, a valóság a valóság, az álom álom?" - kérdezi Kislolika is a Temetővirág című novellában. (96.) A legtöbb szereplő tudatában rendre egymásba kapcsolódnak a képzeletbeli és a valószerű mozzanatok: „Abból a távolságból főleg a képzeletükre hagyatkozhattak, azon múlt, mit könyvelnek el megtörténtnek, mit hisznek el s mit nem." (Fogyóholdban, 33-34.) Teliga „álmaiban legtöbbször elmosódva, fekete-fehérben nézte végig, amint külső kényszerítés nélkül, önszántából átül benzingőzös fülkéjéből a koszos rekeszek valamelyikébe hangoskodó szárnyasai közé". (A fű kinő, 6.) Mindazt tehát, ami a szereplőkkel megtörténik, többnyire a legendák és álmok homálya veszi körül. Berniczky Éva számára éppen realitás és álom határának folyamatos feloldása teszi lehetővé a kárpátaljai miliő minél pontosabb megjelenítését. A konkrét tértapasztalaton túl egy mitikus-álomszerű tér képzete artikulálódik a kötet lapjain, ily módon a Várkulcsa nem csupán egy régió állapotrajza, hanem a kelet-európai létezés determináltságának, abszurditásának dimenzióit tárja fel. Ebben a tekintetben fontos előzmény Bodor Ádám vidék-felfogása, de - miként többen rámutattak már - Berniczky éppúgy kapcsolódik Krasznahorkai László szereplőinek reménytelenségéhez, Tar Sándor novelláinak szociografikus mélységéhez, mint a mágikus realizmus törekvéseihez. Mindeközben pedig - beépítve a különböző hatásokat és előképeket - egyéni hangot és prózanyelvet, prózavilágot alakított ki magának. A szerző láthatóan nem mond le a meseszövés, a történetképzés szándékáról, ezzel együtt számos ponton reflektál a szövegalkotás és az elbeszélés módjára, olykor problematikusságára, s rákérdez az írás, a műalkotás mibenlétére: „Pászítgatom, rakosgatom a sötétben, mint széttépett játékot. Az illesztékkel jócskán elvacakolok, könnyebb lenne két méteres, különbejáratú kartondobozt tolni egymás mellé, a makett ugyanúgy festene, mint a valódi. Amikor sikerül egymásra tolni az elcsúszott szinteket, már nem tudok örülni neki, mert kiderülnek mind a borzalmak, amelyeknek feltárásában, akaratlanul bár, részt vettem. Kezdem megérteni, a képzeletet feltöltő valóságot csak így lehet, másképpen képtelenség újraindítani." (Már csak a versenyegerek, 189.) Az önidentitás kérdésköre sem első alkalommal tematizálódik Berniczky Éva opusában. A tojásárus hosszúnapja kontextusában és a kisregény terében ugyancsak alapvető problémaként exponálódik az önazonosság bizonytalansága, meghatározásának kérdésessége. Az indító novella főhőse, Teliga az „anyja családnevét viselte, holott sem árva, sem félárva nem volt, csupán házasságon kívül született, és az apja megmaradt az ismeretlenségben". (A fű kinő, 8.) Sirochman, a koporsókészítő „[n]em ismerte sem anyját, sem apját, a semmiből jövés és sehová sem tartás felmentette a háborgás alól". (Temetővirág, 90.) Kislolika nem lehetne Sirochman felesége, mert voltaképpen annak vér szerinti lánya, „nem folytathatná ilyen egyszerűen az életét a saját anyja, a rég halott Molnár Lolika életeként a saját apja oldalán". (92-93.) A következő idézet az alakváltozás, az önmagából való kilépés folyamatát demonstrálja: „Csiri utólag már szinte biztos volt abban, hogy anyja, aki madárnak született, apja kedvéért változott emberré. Leborotválta a pihényi tollakat, gyufát gyújtott, két ügyes mozdulattal leperzselte a pelyheket, szemöldököt húzott a szemöldökcsontra, feltette szemhéját, körberajzolta a száját. A milliméterre kiszámított arc követte az eredeti csontok nyomvonalát, neonos bőre alól mindvégig áttetszett a ragadozó madár." (Reszket a békacomb, 148.) Ugyancsak ezt példázza Petró átváltozása, az a jelenet, amelyben az őt felkereső asszony előtt a férfi villámgyorsan leveti rendőrmaskaráját, s állatorvosnak öltözik. (Secondhand eső) A Fordul a páternoszter című novellában pedig az elbeszélő anyja kíván lenni saját, korán félárvává lett apjának. „Ha egy mód van rá, ha lehetséges ezt így utólag intézni, visszafelé. Visszafelé szülni, időt felforgatva hozni a világra azt, akitől származunk." (175.) Ám ezzel együtt úgy tűnik, mintha a különböző abszurd kísérletek éppen a kilépés, a kitörés, egyáltalán bármiféle változás reménytelenségét hangsúlyoznák. A Várkulcsa olvasása közben úgy tűnt, a szerző fegyelmezettebben kezeli jól bevált módszereit és eszközeit, s kiküszöböli az előző kötet valamennyi esendőségét. A kisregény izgalmas kísérlete, remek megoldásai után ismét a rövidebb fesztávú prózai formában talált magára, s ezúttal is megbizonyosodhattunk arról, hogy a novella Berniczky Éva igazi műfaja.   (Magvető Kiadó, Budapest, 2010)

Automatikus átlépés Berniczky Éva aktuális oldalára néhány másodperc múlva.

Ha mégsem akar/tud átlépni, kattintson ide: Berniczky Éva - - vagy válasszon a lentebbi kínálatból

Berniczky Éva az 1990-es évek elejétől publikál. 1998-ban díjat nyert az Élet és irodalom novellapályázatán, a szakma ekkor figyelt fel rá, és a mesék után ekkor vált fő műfajává a novella. Míg korábban kárpátaljai lapokban jelentek meg munkái, a 2000-es évektől főleg magyarországi orgánumok közlik írásait (Élet és Irodalom, Bárka, Holmi, Eső, Mozgó világ...). Szerepel továbbá számos gyűjteményes kiadványban és internetes orgánumokban. Első önálló novelláskötetét 2004-ben a Magvető adta ki A tojásárus hosszúnapja címmel, amely jelentős szakmai elismerést kapott. A szerző ennek megjelenése után részesült Déry-, majd Márai-díjban. Hasonló figyelem kísérte az első regény (Méhe nélkül a bába, 2007) és az újabb novellagyűjteménye (Várkulcsa, 2010) megjelenését (ezeket ugyancsak a Magvető Kiadó gondozta).

Egy érdekesség: Alla naplója

BÉ legutóbb Csontváry-kontextusával szerepelt a Nemzeti Múzeumban.

Balla D. Károly virtuáléja = az oldal az UngParty része

Amikor beállunk a sor végére, eluralkodik rajtam a szokásos pánik. Ebben a tempóban kizárt, hogy Csönge a vonat indulása előtt fél órával hozzájusson a jegyéhez. Márpedig a kiírás szerint azután élő lelket nem bocsátanak a vámolás szentélyébe. A beengedő ember ennek megfelelően szigorú ajtónállónak mutatkozik, gondoskodik a feszültség folyamatos szinten tartásáról. Mielőtt a várakozók bizakodni kezdenének, az ügyeletes rendre elkurjantja magát, figyelmeztet, hány perc múlva jár le az útlevélvizsgálathoz igyekvők ideje. Minél közelebb kerülünk a vonat indulásához, annál gyakrabban riogat. A vége felé aztán egyetlen hatalmas kurjantássá növi ki az egyenruháját, már levegőre sincs szüksége, megszűnik élőlénynek lenni. Abban a pillanatban, amikor legkevésbé sem hiszünk a csodákban, valamennyiünk fejében átrakódnak a vágányok. Innentől nincs más menekülési útvonal, egyfelé tartunk. A kijelölt kényszerpályán együttesen vesszük az akadályt, amelyet individuumként semmiképpen sem győzhetnénk le. Az ellenünk szegülők pálfordulása észrevétlen, szinte törvényszerű. Időben rögzíthetetlen a pillanat, amikortól az ajtónál posztoló egyenruha megtelik emberrel, aki már nem ellenünk vártáll, hanem értünk, amikortól a pénztárban körmölő asszonyság keze alól már gépi gyorsasággal hullanak a jegyek.

Végül megvan, sikerült, Csönge és társai diadalittasan vonulhatnak a vám- és útlevélvizsgálatra. A menetrend szerint a vonatnak rég el kellett volna indulnia, ehelyett bevárja az utolsó jegyváltót. Tulajdonképpen nincs szükség menetrendre, nem is értem, miért a felturbózott pánik, amikor még soha senki nem maradt le. Illetve egyszer megesett velünk. Azon az ünnepeket követő hétvégén megtöbbszöröződött a határon átkelni kívánók tömege. Ezzel szemben délben a szokásos egyetlenegy vagont húzta át a mozdony Záhonyból Csapra az utasokért. A felgyülemlett állományt minden igyekezet ellenére sem sikerült bevagonírozni, bepréselni a szűkön szabott négyzetméterekre. Kétségbeesésre ennek ellenére senkinek sem volt oka, a vonat átvitte elsőre bepréselt szállítmányát a túloldalra, majd viszszafordult a lemaradottakért. Szóval egy rossz szavunk sem lehetett. Azért felmerült bennem, vajon miért nem csatolnak eleve erre az amúgy szíves mozdonyra két-három vagont legalább? A térségben azonban nem szokás zavart okozó kérdéseket feltenni.

Berniczky Éva: szigorúan letagadott vonatok (részlet)

 

 

Boszorkánykonyha retró

Scherter Juditnak

Ragaszkodott ehhez a kiránduláshoz. Már a megérkezését követő napon indulni szeretett volna. Nem értettem, miért olyan sürgős. Egyáltalán miért izgatja annyira a valóságos vidék, amikor a hely kitalált részleteinek avatott ismerője rég. Valamiért nem elégítette ki, hogy a leírt gesztusokból rakja össze a vidék valós lakóit. Vagy szembesíteni szeretett volna mindazzal, amit leírtam. Mintha ösztönösen érezte volna, távolodnunk kell onnan, ahol éppen vagyunk, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Vagy talán azért kérte, hogy vigyem magammal, hátha ezen az eldugott helyen zavaromban majd elárulom, mit hallgattam el. Pedig szándékosan nem titkoltam el semmit. Mindössze folyton-folyvást elhatalmasodott rajtam az az átkozott érthetetlen és értelmetlen veszélyérzet. Meg aztán fölöslegesnek tartottam az utolsó gondolatomig megfogalmazni mindent annak, aki talán még nálam is jobban ismerte mondataimat. Így éreztem biztonságban mindkettőnket. Meg akartam óvni Juditot.

Halála után találtam meg egy véletlenül törölt levelét, ehhez csatolta gyakran előforduló szavaimat. Mögöttük zárójelben számjegyek, pontosan jelölve, melyiket hányszor használtam. Egyetlen tárgy és élő ember sem szerepelt a listán. Semmi megfogható, megsimítható vagy eltaszítható nem volt a felsoroltak között. A belőlük kirajzolódó fogalomrács tárgyak és személyek hiányára nyílt. Így maradhatott a szavakkal bekockázott körlet makulátlanul steril. Ugyanúgy, mint a bennem elhatalmasodó lelkiismeret-furdalás. Mi az, ami ellen ilyen fájóan védekezem? Aminek a kibeszéléséhez és feldolgozásához erőtlennek bizonyultam. Valójában régóta kételkedtem abban, hogy elég a figurákról méretet venni a jelölt hely formájának megőrzéséhez. Hiába kerestem saját bejáratú világomban menedéket. Túlságosan nagyoknak bizonyultak rajta a rések, amelyeken keresztül minduntalan visszapottyantam a valóságba. Folytonosságnak állítottam be földhözragadtságomat, holott mindössze a silány anyag kötött meg körülöttem. Pedig a lelkem mélyén jól tudtam, hogy zárt szerkezet a borzalom, szelleme akkor is kísér, ha azt képzelem, sikerült kilépnem fogságából. Egy darabig próbáltam megvédeni a valóságot szövegeim gondozójától. Olyanokat mondtam neki, hogy …az igazi jó helyet kiválasztani nem mindenkinek áll módjában. Még a hi-va-tá-sos kirándulóknak sem mind. …Ehhez nem elég a technika, ehhez stílus kell. De Judit nem tágított eredeti elhatározásától.

Végül beadtam a derekam, és elindultunk. Amint elhagytuk a városhatárt, kinyílt előttünk a táj. Nagyszerűen és őszintén, ahogyan annyiszor, ezen a délutánon is biztonságérzetet generált bennem. Mégiscsak jó ez a hely, szaladt ki a számon. Mindig elragadtatom magam, pedig nem árt az óvatosság. A főútról letérve galádabbra váltott az út minősége. Mielőtt elértük volna Csornoholovát, az aszfaltnak hol teljesen nyoma veszett, hol csipkésre váltott. Szakaszonként le kellett evickélnünk az út helyén tátongó árokba, végigbukdácsolni rajta, majd a végén felkászálódni az út folytatására. A kihagyások gerjesztette izgalmat azonban folyamatosan átminősítette a természet. A faluba vezető utolsó szakasz letaglózóan félelmetesnek tűnt. Fejünk fölött nyomasztóan zártak össze a fák, azt sugallva, ki itt elhalad, érzéketlenül nem menekülhet. Ha beborul az ég, ha nem, ezen a részen a szín minden körülmények között teátrálisan besötétedik. Valahol ránk vár barátságos kunyhójában a Baba-Jaga, a vasorrú, a gonosz boszi, vagy öreganyánk, és nekünk ki kell állnunk a próbáját. Belecsöppentünk a lenyűgöző környezetbe, amely nem éppen valóságbarát, egyszerűbb meseként kezelni. Mintha rendelésre történt volna, egymás után bukkantak elő szereplőink. Hirtelenszőke, csodálkozó tekintetű légből kapott gyerekek. Kedvezett nekik az időjárás, szemerkélt az eső, hát pörögtek elénk az alacsonyan szálló felhőkből. Nehéz gumicsizmáik húzták le könnyed vézna alakjaikat a magasból. Hiába kapaszkodtak a szürkésfehér gomolygásba, semmi sem menthette meg őket létezésüktől. A faházak eresze alá rakott dézsákban lassan szaporodott az eső fölöslege. Megállapítottam, hogy egyelőre nem elég a fürdőzéshez.

Tovább vittem Juditot Lumsorira. Beletelepedtünk az ásványvízzel megtöltött ezer literes üstbe, alánk gyújtottak. Nem néztük meg a hőmérőt, olyan 45 fokos lehetett a víz. Amikor megelégeltük forróságot, szédelegve másztunk ki belőle. Pár lépésre folyt a patak. Annak ellenére, hogy imbolyogva lépdeltünk a köveken, pillanatok alatt a közelébe jutottunk. A testünk fehéren párolgott. Ilyenkor bármi megtörténhet. Isten tudja, mivé változunk. Szinte hallottuk bőrünk sistergését, amikor elmerültünk a jeges csobogásban. Aztán mégsem történt több annál, mint hogy a hideg visszaűzött oda, ahonnan kimenekültünk, vacogva szédelegtünk vissza a forróságba. A fejem kitisztult, egyre élesebben jelent meg előttem az egykori kép, elfértünk mindannyian ebben a jókora üstben. Figyelmeztettem Juditot, hamarosan borzongani fog. Láttam rajta, nem hiszi, ebben a boszorkánykonyhában kizárt. Mindjárt esik. Találnom kell egy békát, ötlött fel bennem. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki figyel bennünket. Gyanakodva kémleltem az eget. És nem azért, mert onnan vártam segítséget. Éppen ellenkezőleg. Azzal a lelki nyugalommal vihettem vissza Juditot az időben, hogy a déja vu szerint nem eshet baja. Most ketten vagyunk, körömvirágszirmok, kamilla, kakukkfű ázik körülöttünk.

Akkor régen hárman ültünk a langyos vízben. Eszünk ágában sem volt a felhők járását követni. Mégis, mintha kényeztetésünkre, lágy esők hulltak akkoriban. Éppen annyi, amennyiből az egész napos bohóckodásra futotta. Persze addig se maradtunk szórakozás nélkül, amíg az eresz alá készített horpadt pléhkád megtelt, önfeledten ugráltunk a meleg pocsolyákban. Másnap, harmadnap, negyednap, egészen addig, amíg az esővíz be nem nyákosodott, színe sötétzöldre nem váltott, hárman ültünk a nagy szürke pléhkádban, három béka. A negyediket, az igazi varangyost mindig Lizus szerezte valahonnan. Erősen szorította a markában, egyáltalán nem félt tőle. Ari irigyelte a bátorságáért, én ellenkezőleg, éppen ezért ragaszkodtam hozzá, megátalkodott keménységéért. Mit nyafogtok, nyúlszívű nyavalyások, nyomta az orrunk elé a barna színű, szürkés foltos varangyot. És ha nem undorodtunk volna eléggé a testét rondító olajzöld szemölcsöktől, barátnőnk még súgott is valamit a békának. Az meg az utasítását követve azonnal engedelmeskedett. A Lizus tenyerén egyensúlyozva bevetette leghatásosabb trükkjét. Hatalmasra felfúvódott, vészesen közelített felénk a fejével, rusnya teste előre-hátra himbálózott. Miközben nőttön-nőtt, idomárja hangosan nevetett. Mire mi ketten fejünket vesztve menekültünk a pléhkádból. Az én ijedségem hamar elpárolgott, pár perc múlva visszacsúsztam a selymes vízbe melegedni. Vacogtam, kékült az ajkam, de valójában sosem haragudtam Lizusra. Ari persze ilyenkor duzzogva faképnél hagyott bennünket. Főleg azért, mert látta rajtam, képzeletben én is ott szorongatom ujjaim között azt az ocsmány szerzetet. Rájött, hogy kimondhatatlanul vágyom a fölényre, amely kioltja az undort. Utólag már úgy gondolom, főleg emiatt cuppogott el olyan dühösen. Akkor nem is sejtettem, hogy ilyen a féltékenység. Békaformájú. És eszembe se jutott, hogy Lizus keze veszélybe kerülhet miattam.

Azon a napon is hármasban játszottunk. Lizus arra próbált megtanítani bennünket, hogyan kell egy kézzel fogni, elkapni a kemény labdát. Mintha vasgolyót csippentett volna fel a földről mágneses ujjbögyeivel, úgy emelte fel, de igazán szakszerűen szerezte meg a labdát akár reptében is. Csodálattal követtem mozdulatait, igyekeztem kifigyelni magabiztos fogásainak a csínját-bínját, amint formás hosszú ujjai az élettelen bőrhöz tapadtak. Amikor Arira lestem, hogy hátha együtt lelkesedhetünk, végigfutott a hátamon a hideg. Mélybarna tekintetében megjelent, mit lát. Valósággal hátrarettentem a félelmetes póktól. Csakhogy undorító lábai nem a labdát ragadták meg, hanem engem, Ari szembogara nem engedett. Körbefont, belém eresztette mérgét. Megbénított, a földbe gyökerezett a lábam. Aztán Lizus, észre sem véve, mi történik éppen velünk, erőszakosan megragadta a grabancomat, kiszakított a révületből, és már vonszolt is végig az udvaron a verandájuk irányába. Talán tehettem volna valamit, talán megakadályozhattam volna azt, ami nem sokkal ezután történt. De szótlanul hagytam, hogy megint a kékszemű barna lány döntése szerint folytassuk a játszmát. Követtük a konyhájukba Arival együtt, ahová fánkért sorakoztatott be a kendővel letakart fehér zománcos tál elé. Lizus anyja abbahagyta a vasalást, várjatok, lányok, hozok nektek hozzá hecsedlilekvárt, kiabálta a kamrából. Túlságosan sokáig maradt ott. Mi pedig türelmetlenségünkben kergetőzni kezdtünk a forróságot osztó asztal körül. Lelógott róla az össze-vissza perzselt vasalópokróc, hozzánk-hozzánk ért. A fogócskázás keltette légmozgás mind erősebben terelte felénk a felállított vasaló tüzét. Megvagy, kaptam el Lizust. Hátulról kulcsoltam át karjaimmal, elégedetten magamhoz öleltem, nem szabadulhatott. Tenyerét megadóan az asztalra fektette. Győztél, lihegte, formás hosszú ujjai hozzátapadtak a még langyos vasalópokróchoz. Egyetlen villanásig élveztem győzelmemet. A második pillanatban velőtrázó üvöltés törte szét a nyarat, a vetélkedés háromszögét. Az égett bőr és hús szaga majd mindent kitörölt emlékezetemből. Alig emlékszem valamire abból, ami azután következett. Nem láttam a vasalót, mikor és hogyan került a közelünkbe, zuhant és ragadt rá Lizus kézfejére. És nem is hallottam semmit, kivéve az ordítást, az visszhangzott a fejemben napokig, talán hetekig, hónapokig. Elöntött a tehetetlenség, Ari rám szegeződő mélybarna tekintete örökre megbabonázott. Futkározás közben kibomlott aranyszőke haja, angyali arca érzéketlen és rezzenéstelen maradt. Megillette az ártatlanság vélelme. Soha senki nem mesélte el azóta sem a szerencsétlenséget. Ha mégis megtette volna valaki, akkor meglehet, merő önvédelemből fel sem ismerem magunkat a történetben. Annyi rögzült csupán, hogy Ari néz. Milyen őrültség egy életen át arra ügyelni, hogy ez a tekintet olyan távolságból irányuljon rám, ahonnan már semmiképpen sem veszélyezteti a hozzám közelkerülőket.
Furcsamód Lizus forradásos kezének látványa, ahelyett, hogy felidézte volna, a későbbiekben mindinkább elhalványította emlékeinkben azt a borzalmas délutánt. Hiába műtötték többször csúnyán megégett bőrét, vajmi keveset javítottak az állapotán. A hegesedés velünk együtt nőtt. Az ujjait szétválasztották ugyan, de a mutató- és a középső ujja között uszonyszerűen vöröslött a bőr. A kézfején zsugorodásos és feszes részek, kifehéredett, bordó és rózsaszínű szigetek váltakoztak. Nem esne nehezemre lerajzolni a hegesedés térképét, pedig csak titokban vizsgálgattam. Soha nem beszéltünk róla, és Lizus sokáig nem engedte, hogy megfogjam sérült kezét, vagy akár hozzáérjek. Bár Ari jó ideje elköltözött a közelünkből, valami eltéphetetlen láthatatlan szálon kötődtünk hozzá továbbra is. Miatta sűrűsödött köröttem a magány. Gyakran kapom magam nevetséges és fölösleges védekezéseken. Azóta is kínosan vigyázok, nehogy valami apró rezdülés eljusson hozzá, és újra lecsapjon áldozatára.

Tudsz te így fogni, kérdeztem, miután hazaérkeztünk a délutáni kirándulásból, Judittól. Álltunk a konyhaablak előtt. Szőnyi már ott hintázott hálójának a közepében. Tekintélyes példány, a mérete alapján nőstény. Napközben a házra felfutó vadszőlőben húzódik meg. Sötétedés után azonban rendre megjelenik az üveg mögött, és riogatja gyengébb idegzetű megfigyelőit. Ha rossz napja, estéje van, hosszasan leng tétlenül a szélben. Aztán gondol egyet, s elkezdi új hálóját szőni. Amikor pedig végre valami tökéletes selyemcsapdájába kerül, villámgyorsan megérkezik, szaporán befonja áldozatát, majd csáprágóját belevágja, és méregmirigye váladékával megmérgezi. Ha már nem mozog a zsákmánya, testnedveit kiszívja, vagy fonalával bepólyálja, és későbbre raktározza el. Szerintem mindenkinek megvan a maga keresztes pókja.

Amikor a napokban megtaláltam azt a véletlenül törölt levelet megszámolt szavaimmal, újra nekifutottam, hogy restauráljam a számokba fojtott történetet.
Négy éve együtt vettünk mezei virágot a Hunyadin. Segítettem vinni a csokrokat. Judit temetésre készült utazni másnap, haza a falujába. Ki nem állhatja a koszorúkat, mondta akkor.

Aztán két éve meglátogatott. Akkor láttam utoljára. Felvittem a hegyekbe, gyámoltalan halmok, keresztek között bukdácsoltunk. Csak azokat a virágokat téptük le, amelyeket ismertünk. Lefényképezte a bakterház tenyérnyi virágoskertjét, a bakter hadonászott, mit művelünk, tilos. Stratégiailag szigorúan titkos terület, tette hozzá fontoskodva. Nem fenyegetően. Látszott rajta, azért nem teszi boldoggá, hogy kénytelen eltiltani bennünket a virágaitól. Értjük, bocsátottunk meg neki azonnal, igaza van, máris töröljük a dáliákat, sarkantyúkat, menyecskeszemeket, cíniákat, tátikákat és hortenziákat. Nehogy baja legyen a dokumentálásukból. Sokat nevettünk. Pisztrángot süttettünk az útszéli kocsmában. Együgyűnek tűnő család járt körbe bennünket. Rendkívül illettek a környezetbe, mintha nem mozogtak volna, rezzenéstelen arccal tettek-vettek, semmi flanc, egyszerű eszközök, kifogástalan sültek. Nevettünk. Érett az áfonya akkor és most is. Ha elmehettem volna a temetésére, áfonyatortát vittem volna koszorú helyett. De nem mehettem, így maradt az utolsó feldolgozható emlékem, azzal kell kezdenem valamit.

Vihar előtt tartottunk, és most már maradtam ennél a mozzanatnál. A kép ugyanaz és mégis folyton változik. A távolban villámlott, amikor Judit fehér vászonabrosszal takarta le a kerti kovácsoltvas asztalt. Amint hátat fordított, Behemót szemtelenül a vakító terítő közepére telepedett. A fenséges fekete kandúr onnan felügyelte a tisztaság sérthetetlenségét, amíg a vihar ide nem ért.

Egyszerű a kandúrok dolga, írtam egyszer Lizusnak, őket nem űzhetik ki véglegesen a paradicsomból. Folyton megjelölik a tiltott helyet.

Lizus a másik felem. Nem tudom eldönteni, mázli-e vagy pech, de vele együtt kétszer léphetünk ugyanabba a folyóba.

Tegnap megkértem, figyelmeztessen, ha túl gyakran használom ugyanazokat a szavakat.

Ari néz.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy felidézzem, mégsem emlékszem Judit kezére.

Kárpátaljai körkép

Az Irodalmi Szemle februári száma Kárpátalja nyelvekben, generációkban, poétikákban különböző irodalmi lenyomataiból válogat, s emellé még sok izgalmas szöveg is felsorakozik.

Mint például Márton László regényrészlete, amellyel a szám indul. A tiszaeszlári vérvád eseményein alapuló történet nemcsak a társadalom, de az irodalom tragikomédiájának is bizonyul, amikor a szereplők közt Krúdy-alakokat fedez fel az olvasó. Kulcsár Ferenc versét Lipcsey György alkotásai ihlették, míg Gyüre Lajos Kánaánban c. verse a palesztin késeléses merényletekre reflektál. „Művész a saját testéből süt kenyeret…” – olvashatjuk Pucher Bálint (Ki)égéstermékek c. versében.
A Kárpátalja blokk négy ruszin népballadával indul, melyekből többek között az is kiderül, milyen sorsra juthat a hűtlen lány, hogyan esett szerelembe Stefán vajda, vagy milyen pokoli kínok várnak a magzatgyilkos asszonyra. Vári Fábián László, a balladák fordítója regényrészlettel is szerepel. Az ötvenes évek egy kárpátaljai falujának életébe beleszól a forradalom – a rádión keresztül. Berniczky Éva vizionárius története (Boszorkánykonyha retró) mögött a Baba Jaga bujkál.
A fiatal kárpátaljai magyar irodalmárokat tömörítő Kovács Vilmos Irodalmi Társaság több tagjától is hoz anyagot a szám. Kovács Eleonóra novelláját és Shrek Tímea szociális problémákat ábrázoló kisprózáit, majd Lőrincz P. Gabriella Üveggolyó c. versét olvashatjuk.

Két tanulmány következik, mindkettő esetében a regionális kánon egy-egy izgalmas példája kerül elemzésre. Csordás László Mandrik Erzsébet emlékiratait olvassa a kárpátaljai magyar irodalom és az önéletrajzi narratívák szempontjából. Száz Pál pedig Ivan Olbracht '30-as években íródott kárpátaljai riportjaiban vizsgálja az etnográfiai írás és az idegenről való beszéd kontextusában.

Kritikát közöl Csehy Zoltán és Forgách Kinga, Magolcsay Nagy Gábor: Második ismeretlen, illetve Marno János: Hideghullám c. kötetéről. Gyürky Katalin pedig Bogdan Wojdowski és Igor Ostachowicz regényéről közöl recenziót – mindkét regény a varsói gettó világát dolgozza fel.

A számot a szintén kárpátaljai Hindi Endre szobrainak és installációinak képei illusztrálják.

Az Irodalmi Szemle a márciusi száma a kortárs szlovák irodalom szcénájáról válogat, új művek, friss fordítások, kritikák lesznek terítéken.

Berniczky Éva

Kárpátaljai magyar irodalom - Berniczky Éva író - Kárpátalja

Berniczky Éva kortárs magyar író - Kárpátalja. Ez egy átirányító weboldal | Más témákat is érint: Honlapoptimalizálás és Google keresőmarketing, online hirdetés Kárpátalján. Pánik tünetei, pánikbetegség kezelése, agorafóbia leküzdése - ungvár, kárpátalja, berniczky, irodalom, balla d. károly, novella, regény, könyv, pánik, honlapoptimalizálás, keresőmarketing Átirányító weboldal | Más: Honlapoptimalizálás és keresőmarketing, online hirdetés. Tartalommarketing: Laptop szerviz Budapest - Berniczky novellairodalom, balla d. károly, novella, regény, könyv, pánik, honlapoptimalizálás, keresőmarketing, arvisura, piréz