Félidő

A Berlinale kezdi kinőni magát. Egyes helybeli vélemények szerint már színvonalasabb, mint Cannes. (Ez a nézet persze rejthet némi lokálpatriotizmust is magában.) A három éve jött új fesztiváligazgató kicsit átgyúrta a profilt. Szemben a francia konkurenciával a nemzeti filmgyártás támogatása nem mindenek feletti cél és nem mehet a minőség rovására. Komoly szerepet kap a fiatal filmesek fóruma, amelyre egyre nagyobb hangsúlyt fektet a fesztivál. Magyar részvétel is főleg itt mutatkozik. A nemzetközi filmüzlet kegyeit pedig Berlin is keresi: büszke híradásokat olvastam, hallgattam a babelsbergi filmstúdiók nemzetközi forgalmáról.

A sztárallűrök szintén nőnek, akarva-akaratlan. A megnyitóra meghívott amerikai hírességek, René Zellweger és Jude Law pl. pár napos késéssel érkezett, amely tényt, ill. annak okait részletesen tárgyalta a sajtó. (Milyen szerencse, hogy a Berlinale kéthetes és nem egyetlen estre korlátozódik, mint a bécsi operabál.)

A hetedik napon a résztvevők azonban már a kifáradás határozott jeleit mutatják. Mert ugye nemcsak az a gond, hogy napestig moziban kell ülni, hanem a sokasodó és véget nem érő partik miatt az éjszakák is strapásak. A prominencia feltűnően panaszkodik az utóbbira. (Egy szerencse, hogy februárban rossz az idő és semmilyen mediterrán strand nem vonja el a figyelmet a lényegről.) Volker Schlöndorf, a német mozi nagy rendezője ma hosszasan lamentált a rádióban a terhes kötelezettségekről. A riporter kérdésére, hogy ha ekkora nyűg, muszáj-e eleget tenni minden meghívásnak, Schlöndorf sóhajtva igennel válaszolt.

„Tudja, mióta a filmtámogatásra minden tartománynak saját kerete van, rendező, producer és egyáltalán, akinek a forgatáshoz pénzre van szüksége, az jól teszi, ha minden tartományi fogadásra elmegy. Mennyivel jobb volt ez régen, amikor csak egy nagy parti volt ilyen jelleggel!” Mielőtt még becsukhattam volna a számat a meglepetéstől, megtudtam, hogy nemcsak a fogadások növekvő száma tendenciózus, hanem a büfékínálat romló minősége is. Úgy mennyiségben, mint választékban. A fesztiváljára büszke berlini együttérzően bólogat ilyenkor. Istenem, hát már ide juttatott minket a recesszió!?

Ezek szerint a Magyar Követségen két napja zajlott prezentáció a szabályokat erősítő kivételekhez tartozott. Úgy a koszt, mint az ital kitűnő volt, és elegendőnek is bizonyult. Most értettem meg igazán a dicsérő hozzászólást. Igaz, a rendezők itt nem támogatást osztogattak, hanem éppen fordítva: pénzes befektetőket kerestek. Talán még eredményesebb lett volna a dolog, ha a jogi és gazdasági részt a kb. 300 fő helyett csak a kb. 20-30, valóban szakmabeli jelenlévőnek tartják. Feltételezhetőleg akkor az angol munkanyelv indokoltságát sem vitatta volna senki. Mindegy. Lényeg, hogy nemcsak az új magyar filmtörvény, hanem a büfé is jobb az EU-átlagnál. Ez a dupla felismerés mindenesetre melengeti honleányi szívemet. Így ma már csak azért drukkolok, hogy díjazzák is a magyar filmeket.