04. nov. 2.
Pompéry Judit

Vasárnap Kreuzbergben

Tegnap végre bejutottunk abba az olasz étterembe Kreuzbergben, ahol már 3x kísérleteztünk eredménytelenül. Kijövet tele hassal átsétáltunk az „Iskele” nevű török kulináris egységhez. Ez a Landwehr-Kanal csatornán horgonyzó, 1904-ben épült és a berlini vizeken ma legidősebb hajón üzemel. Jó híre van, a bejáratnál olvashatók a nemzetközi gasztronómiai helyezések.

Ahogy ott állunk és nézegetünk a parton, kijön a tulaj és kedvesen invitál, bátorításul nyitvahagyván az ajtót. Nos, enni semmiképpen nem lettünk volna képesek, de gondoltam, kihasználom az alkalmat és bementem Zsófival körülnézni, ill. megkérdeztem, hogy van-e közük az ankarai Iskele étteremhez, amely a török főváros egyik legjobb és szintén nemzetközi hírű vendéglője. Nincs, de mi milyen nyelven beszélünk, ... a szokásos bájcsevej. „Biz macariz, türkçe bilmiyorum” – adtam meg a kért felvilágosítást.

„Köszönöm szépen” – válaszolt magyarul, mi pedig megígértük, hogy legközelebbi vendégeinkkel csakis ide, addig is „Çok teşekür ederiz”, valamint „Allaha izmiraldik”, mire ő szertartásszerűen: „Güle-güle” – és távoztunk.

Alig értünk partot, tágra nyílt szemmel és lélekszakadva fut utánunk a csinos 25-körüli pincérlány:

„Hát magyarul teccik beszélni?!”

Igen, tetszettünk, így szintén magyarul és anyanyelvi szinten megtudtuk, hogy élő zene van a hétvégén, valamint vasárnap „brunch” óriási büfével és jöjjünk feltétlenül. A törökök különben is nyilvántartják a magyar rokonságot. Tudunk róla, mondom nevetve, bár a magyarok a maguk részéről inkább a finn kapcsolatokhoz ragaszkodnának.

„Apropó, hogy kerül Magyarország az Iskelére?”

„A mamám magyar, a férjem török” - válaszolta bájos mosollyal. Alig volt érezhető kiejtésén, hogy nem „direktimport”. Ha másért nem, hát már miatta megéri viszatérni.

http://www.iskele-berlin.de/

http://www.berliner-stadtplan.com/topic/bln/str/gps/5846%7C6403/message/Iskele.html

x – x – x – x

Lehet, hogy javíthatatlan konzervatív vagyok, de halálosan utálom az import amerikai álünnepeket, azok hagyomány nélküli, ezért gyakran összefüggés- és értelemhiányos meghonosítását Európában. Írtam is már róla tavaly többször.

A Halloween nálunk csak 3-4 éve kezdett terjedni, de máris mindent elöntő járvánnyá nőtte ki magát. Megfelelő tradíció hiányában fogalmam sincs, hogy hogyan kell reagálnom. Azt értem, hogy ez a népünnepély a gyerekeknek érdekes, kedves, szívesen fogadott újdonság, a farsang mintegy kiegészül vele. Be lehet öltözni, jó hecc és hoz is valamit a konyhára. Nem látom viszont be, hogy miért kelljen engednem a fenyegetésnek és jobb meggyőződésem ellenére csokoládéval, cukorkával ellátnom a környék gyerekeit, hovatovább, ha kiteszem a lábam, minden eshetőségre számítva édességet hurcolásznom a kabátzsebemben.

Tegnap ugyanis nemzetközi élményeink további érdekes színfolttal gazdagodtak. Az Iskelétől nem messze, ugyanazon Kreuzberg kerületben – leginkább török vendégmunkások, 68-asok és fiatal értelmiségiek lakják – az olasz fagylaltozónál farsangi gyerek-kavalkádba futottunk. Hirtelen mellettünk termett egy 12-14 éves és egyáltalán nem maszkírozott török fiú, markát tartva

„Süsses oder es gibt’s Saueres!” felkiáltással. (Ez a „trick or treat” német megfelelője.)

„Sajnáljuk, de nincs nálunk semmilyen édesség.”

„Akkor legalább 10 centet adjon!” – enyhített a dolgon kedves mosollyal. Zsófi engedett a felszólításnak.

Háááááááááát, ... nem tudom.

Félreértés ne essék, semmilyen általánosító következtetést nem kívánok levonni. Sem a berlini etnikumokra, sem szociális csoportokra, viselkedési normákra, de még az általános gazdasági helyzetre vonatkozólag sem. Mindössze annyit állítok, hogy nagyon nem szeretem.

Nota bene, errefelé október 31-ike a reformáció ünnepe, ma pedig Mindenszentek napja van a lutheránus naptár szerint. Nem vagyok különösebben vallásosnak mondható, de valahogyan utóbbiakat autentikusabbnak, a helyi kulturális hagyományokhoz közelebbinek érzem.