Mi lesz veled, Európa!?

Baj van. Nagy baj. Az óév végén még csak attól rettegtünk, hogy elszegényedünk, de az újesztendőben megtudtuk, hogy 2050-ig ki is fogunk pusztulni. Igaz, hogy az erre utaló tendencia már legalább 30 éves, de csak most derült ki. Mert a problémák csak akkortól valósak, amikor a média elkezdi terjeszteni a rémhírt. Addig nem.

De, hogy az elején kezdjem: Már 2003. is rémes év volt. Afganisztán, ugye, az iraki háború, az amerikai hegemonikus törekvések, Old Europe fenyegetettsége, nemzetközi terrorizmus, gazdasági recesszió, stb. Alig, hogy túljutottunk ezeken a lélegzetelállító napi híreken (vagy megszoktunk őket), egyre sűrűsödtek a felhők a német adófizetők feje fölött. Országlásának 6. éve felé járván a Schröder kormány végre rászánta magát a régen esedékes reformok bevezetésére. Kiderült ugyanis, hogy – mir nix, dir nix – üres a kassza. Mármint a nyugdíjpénztárak és a betegbiztosítók bukszája. A fenyegető, mert állandóan növekvő államadósságról most nem kívánok szólni.

Hirtelen terjedt el a hír és a meglepetés erejével vágta fejbe a polgárt, miszerint hiába fizetett be 30-40 éven keresztül tetemes összegeket a nyugdíjpénztárakba, mostantól a jövőben korántsem részesül akkora nyugdíjban, mint amennyit a társadalombiztosítás korábban prognosztizált. Az évente növekvő betegbiztosítási összegért pedig drasztikusan csökken a szolgáltatás. Elképesztő, szinte hihetetlen a normál halandó számára, hogy ez évtől az orvosi rendelőben negyedévenként 10,- € egyszeri térítési díjat köteles fizetni, továbbá minden gyógyszerért 5-10,- €-t, a szemüveghez, valamint a fogpótláshoz a jövőben pedig egyáltalán nem járul hozzá a biztosító. Január 1-től a kórházi kezelés az első 28 napban a betegnek napi 10,- €-jába kerül (utána ingyenes). Más szóval a kormány egy tollvonással végetvetett a jóléti államnak. (Kérem, ott a Lajtától Keletre, ne tessék nevetni! Ez itt komoly katasztrófa.)

A költségáthárítás részleteinek ismertetésével párhuzamosan nőtt nemcsak az ellenzék hangja, nemcsak a reformok reformjainak, az ellenzék ellenjavaslatainak, azok kritikáinak, majd az ellenjavaslatok reformjainak a száma, hanem a lakosság felháborodása is. Az emberek hónapokon át rettegéssel teli figyelemmel kísérték a megnőtt költségek finanszírozására benyújtott javaslatokat. Végül valahogy, nehezen létrejött egy egyezség a kormány és az ellenzék között – mert azért ebben az országban ez még lehetséges -, amelynek fent ecsetelt végeredményével mindenki elégedetlen. A legtöbb ember váratlan sorscsapásként, a sors hallatlan igazságtalanságaként éli meg a helyzetet. A vita elsősorban érzelmi jellegű: „...Micsoda dolog, hogy egyre többen kényszerülnek a létminimum alá, a nyugdíj a lakbérre sem lesz elég!” Aztán „...pedig én ennyitmegennyit fizettem évtizedeken keresztül, hogy-hogy most nem kapom meg/vissza...!?”

Tényleg! Hogy-hogy? Hogy is működött a rendszer régen? Hogyan történik más társadalmakban az öregek, betegek ellátása? Direkt. A gyerekek gondoskodnak a szülőkről, nagyszülőkről (ha megérik). Ez bevált rendszer, mióta a világ fennáll, minden korban, kultúrkörben és társadalomban. Ezért létezik a biológiai létfenntartási, a szaporodási ösztön, ezért kellett mindig lehetőleg sok gyereket hozni a világra.

Ezt a mechanizmust forradalmasította Bismarck 120-130 évvel ezelőtt, amikor az általa bevezetett és azóta az egész civilizált világban elterjedt nyugdíjrendszer keretében a költségátvállalás korábban közvetlen formáját közvetetté tette. Vagyis továbbra is a munkaképesek tartják el a nyugdíjasokat, csak ez most nem családon belüli kötelezettséget jelent, hanem össztársadalmit. A bismarck-i rendszer a nemzedékek közötti alábbi íratlan szerződésen alapul:

§1 Fiatalon fizessetek szorgalmasan a nyugdíjpénztárba, amely az időseket nyugdíjban és ápolásban részesíti.
§2 Legyetek termékenyek és szaporodjatok, hogy idős korotokban elegendő fiatal legyen, aki eltart benneteket.

Sajnálatos, hogy az utóbbi két nemzedék az emberiség történetében példátlan módon nem tartja be a fenti megállapodást. És ez óriási baj. Érdekes, hogy bár mindez több mint 30 éve ismert, mégis csak néhány napja vettük észre. Annak ellenére, hogy a statisztikusok, szociológusok, demográfusok és ki tudja, még milyen szakemberek ebben a témában már rég rekedtre ordították magukat – teljesen hatástalanul. Mit mondjak, észrevétlenül. Hogy most mitől jött hirtelen a nagy megvilágosodás? A finanszírozási viták hevében Edmund Stoiber CSU vezér és bajor miniszterelnök néhány hete azt a merész javaslatot tette, hogy a gyermektelenek fizessenek pótadót. A szociáldemokrata családügyi miniszter, Ulla Schmidt is havi 2,50 € pótlólagos ápolási díjjal kívánja sújtani azokat, akiknek nincs utódjuk. Érdekes. A legutóbb olvasott adatok szerint az átlagfizetésű egyedüli kereső családja három gyerek esetén évi ötezer euróval szorul a hivatalos létminimum alá. Évekig azt hallottuk, hogy a gyerek anyagi büntetés. Most hirtelen a gyerektelenséget kellene pótadóval büntetni. Akkor most mi a bűn: a gyerek vagy a gyerektelenség?

Egy tény: Nincs elegendő gyerek. A nemzetközi adatok szerint – mint ez most a „Spiegel” újévi cikkéből kiderült – Németország a nemzetközi népesedési statisztikák 190 helyezettje között a 185. helyen áll. Ha a trend folytatódik, a népesedési grafika (korfa) – normál viszonyok között fenyőfa alakú – 2050-ben fejre áll. A negatív szaporulatot persze az is erősíti, hogy az emberek ma sokkal tovább élnek, mint korábban. Az orvostudomány ugyanis az emberi életet sajátságosan nem 20-40, hanem 70 és a halál között hosszabbította meg – a szociális biztosító rendszer nagy hátrányára. Az anyagi alapok megteremtése, valamint szakmai önmegvalósítás miatt pedig későbbre tolódik a gyerekszülés: nő a generációk közötti korkülönbség, lassabb az újratermelődés.

Mire vezethető vissza a dolog? Első helyen a fogamzásgátló tabletta feltalálására, amely a 60-as évek végén lehetővé tette a szexuális forradalmat. Ezen az objektív tényen kívül több szubjektív jelenségről is beszélnek a hozzáértők. Itt csak néhány a sokból:

• Civilizációnk enervált embere nemzési problémákkal küzd.
• A fogyasztói társadalomban a polgár inkább konzumál, mint gyereket vállal.
• Sokan inkább a partnerről és az utódokról mondanak le, mintsem a karrier lehetőségéről.
• A partneri kapcsolatok gyakran nem egy életre, inkább egy-egy életszakaszra szólnak.
• A gyerek veszélyezteti a nők karrierjét. Különösen ez utóbbi, ill. a hosszúra nyúlt tanulmányok, valamint az abból adódó kései munkakezdés miatt a diplomás nők 42 %-a gyermektelen.
• A német nő társadalmi mókuskereke, hogy bárhogyan dönt, elítélik.

> Ha nem szül, akkor azért, mert önző konzumlény
> Ha szül és otthon marad, akkor azért, mert visszaesik a hagyományos szerepkörbe
> Ha szül és visszamegy dolgozni, akkor azért, mert mostohaanya

Az önmagunk újratermeléséhez szükséges 2,2 gyerek/nő ráta helyett a német átlag ma 1,4. Ennél csak az olasz helyzet siralmasabb 1,2 gyerekkel. (Ki hitte volna ezt az életvidám, gyerekszerető olaszokról?) A számítások szerint a visszafele-trendet ellensúlyozandó 2050-ig Németországnak 180 millió bevándorlót kellene befogadnia. (Persze nem egyszerre, hanem a következő 50 évben folyamatosan.) Itt most nem akarok senkit statisztikai adatokkal untatni, de a demográfusok állítása szerint a folyamat aligha fordítható vissza. Tudjuk azt is, hogy a hiány hatványos: nem csak az effektív mai népesedéscsökkenés a veszteség, hanem a hiányzó, meg nem születetteknek az így szintén nem megszülető gyerekei is. Ezt az exponenciális jelenséget befolyásolni csak hosszútávon lehet. Ha ma minden 30 éves nő két gyereket szülne, a népességcsökkenés és elöregedés akkor is eltartana 2080-ig.

Figyelem: a jelenség nemcsak a német populációra vonatkozik. Ugyan nem olvastam magyar adatokat, de meggyőződésem, hogy a rendszerváltás óta Magyarország és az utódállamok is hasonló cipőben járhatnak. Az új német tartományok (volt NDK) népesedési statisztikái erre engednek következtetni. Összeurópa tehát fogy, míg a világ összlakossága a prognózisok szerint töretlenül növekszik.

A lényeg, hogy az elmúlt 30-40 évben kialakult és általánosan elterjedt felfogás, szemlélet gyerekellenes. Ugyan a probléma hirtelen felismerése anyagi okokra vezethető vissza, az meglepő módon anyagi eszközökkel nem küzdhető le. A közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a nők szülőkedvét itt nem lehet sem családi pótlékkal, sem adócsökkentéssel, de több óvodával, napközivel sem meghozni.

Szerintem az okok elsősorban mégis a fogyasztói társadalom mindent átható ideológiájában keresendők. A személyes igények imperatív jelleggel történő azonnali kielégítésének lehetősége, mi több, az ehhez való jog háttérbe szorít minden közösségi érdeket. Az egocentrikus fogyasztó másik iránti felelősségvállalásának csökkenő készsége kihat a párkapcsolatokra, a gyerekvállalásra. De ha már az önzésnél tartunk: Az önérdek ilyetén állandó előtérbe helyezése nagyon rövidlátó életfilozófia. Mert ha ma csak az élvezeteknek élünk és az ehhez való jogra hivatkozva készleteinket közben folyamatosan feléljük, egyben nem gondoskodunk utánpótlásról, akkor ugyan honnan jönne később a nyugdíj?

Tudom, a morális szentencia az én számból nem hathat autentikusan, hisz magam is igazodtam az uralkodó felfogáshoz. Elég későn szült egyetlen gyerekemmel még a német átlagot sem érem el. Nem is akarok senki fölött pálcát törni. Nem tudom, hogy társadalmi szinten mi a megoldás. Azt azonban igen, hogy a tények ismeretében azon már 20-25 éve kellene gondolkodni.

Hm. Csak egyetlen dolgot nem értek: Honnan ez a hirtelen jött felháborodás? Senki se tudna számolni? És miért csak most, villámcsapásként derül fény a demográfiai okokra? A trend 1968 óta töretlen! Persze, nyilván jobban lehet méltatlankodni, ha a döntéshozók rendszeresen elhessegetik a fenyegető jeleket, elzárkóznak a szakértők negatív prognózisai elől. A médiák szintúgy. Hisz a higgadt szakértelem unalmas. Csak a botrányízű hír érdemel címlapot.

Netán hasonlóan ölbe tett kézzel fogjuk megvárni, míg az utolsó olajkút is kimerül? Az elektronikusan távirányított vezérlőpult leállása szintén a meglepetés erejével fog hatni ránk? Amelyről szintén a média útján értesülünk majd. Esetleg sokéves statisztikai adatokkal alátámasztott cikkből. És a becsapottság érzésével ismét kétségbeesve felháborodunk. Mi. Vagy utódaink. Ha lesznek.

Pompéry első oldal + SEO 2019 ClO2: Vízfertőtlenítés - a twinoxide megfelel az EU biocidokra vonatkozó törvényi előirásainak