Berlinale – finis

A mai napon végetért az 54. berlini filmfesztivál, amely a kezdetekhez képest ma már sokkal nagyobb szabású, valóban nemzetközi és tényleg az egész várost megmozgató esemény. A fesztiválon belüli kategóriák, valamint a helyszínek száma is nő évről évre. Idén bekapcsolódott a zene is. Ennek keretében volt ma este látható/hallható a fénypont: A Berlini Filharmóniában zajlott a „Le sacre du printemps” c. némafilm vetítése. Ez a mozi a már elhunyt rendező, Oliver Herrmann alkotása, amelyben Sztravinszkij zenekari művét film formájában interpretálja. A zenei aláfestést a Filharmonikusok szolgáltatták a fiatal, kísérletező kedvű, világhírű brit főintendáns, Sir Simon Rattle vezényletével.

Sztároktól, allűröktől és egyéb csillogó-villogó fénypontoktól függetlenül is érdekes a Berlinale. Két hétig a film körül forog itt minden. Aki ebben az időben a városközpontban járkál, alig vonhatja ki magát a vonzása alól. A nagy versenyen kívül sokféle kategória van. Idén Dél-Afrika és Latin-Amerika volt a Fórum (fiatal filmesek versenye), ill. a Panoráma (dokumentumfilmek, szociológiai/szociográfiai, politikai jellegű játékfilmek) súlypontja. Megvallom, ritkán nézem, de akkor mindig nagy élvezettel a rövidfilmeket. Külön van gyerekfilm kategória, továbbá a már hagyományos „Retrospektive”, amely idén Hollywood 70-es években készült rebellis filmjeire összpontosított.

Különleges és új berlini program a „Selling democracy – Wellcome Mr. Marshall” sorozat, amelyben a Marshall-terv filmes kezdeményezéseit mutatták be. A „Berlinale Talent Campus” angol nyelven folyó eseménysorozat fiatal nemzetközi filmutánpótlást keres a filmezés összes szakágazatában. Idén zenei súlypontot képezvén sok fiatal zenészt, zeneszerzőt és zenei hangulatmestert (általam kreált kifejezés a Sound Designer fogalomra) hívtak meg a fesztiválra.

A kéthetes film-maratont a széleskörű publikum számára szervezett különböző kulturális események gazdagítják, úgymint nyilvános viták egy-egy adott filmről, bizonyos filmek előállítási, forgatási története, éjszakai rövidfilm-vetítés, esettanulmány a diplomafilmtől az első játékfilmig, szóval sok érdekes háttér-információ. Közben persze rengeteg mozi 14 napig reggel 9.00-től éjjel egyig, kettőig.

Az Arany Medve, annak több változata mellett sok egyéb díj is van. Ezeknek és a díjazott filmeknek a felsorolására itt nem vállalkozom. (Tegnap letöltöttem az Internetről és 31 oldalt köpött ki a nyomtató.) Idén a kitüntetettek között magyar nincs.

Nem ez a szakmám, ezért magam nem ülök ennyit moziban. Mégis igyekszem, ha Berlinben vagyok, valamennyire profitálni a helyzeti előnyből. Így idén megnéztem a Fórumba benevezett magyar filmet. Az egyik legnagyobb vetítőteremben játszották 90%-os telítettség mellett. A publikum többségében aránylag fiatal németekből állt – magyar szót alig hallottam. Fliegauf Benedek második játékfilmje, a „Dealer” megrázó 160 percben kíséri végig a Bp-i kábítószer-kereskedő egy – mint végül kiderül, utolsó – munkanapját. Testi-lelki, szellemi, morális lepusztulás minden téren, miközben a film a drogfogyasztók legkülönbözőbb rétegeinek keresztmetszetét mutatja. Megdöbbentő a kommunikációképtelenség, mintha mindenki szociális vakumban élne. Az operatőr a lassú kameravezetésével és a képek fád, majdnem fekete-fehér színeivel a miliő változatosságában is a monoton, örömtelen életet kívánja hangsúlyozni. A történet végén az alapjában véve szimpatikus főhős nem fogadja el a női főszereplő által nyújtott sanszot és első klienséhez hasonlóan túladagolással öngyilkos lesz. A drámai hatásnak nyilván kalkulált része a vontatottság, a lassú, hellyel-közzel elmosódott képekkel dolgozó kamerakezelés. Szerintem mégis legalább félórával hosszabb a film az optimumnál.

A vetítés után a közönség beszélgethetett a rendezővel és két női szereplőjével. Sajnos nélkülem, mert jegyem volt a szomszéd moziban egy kanadai, francia nyelvű filmvígjátékra „A hold túloldala” címmel, amely – mint addigra kiderült – elnyerte a kritikusok díját. Talán ezért a mozi befogadóképességénél mintha több jegyet adott volna ki a pénztár. Így néhányan kénytelenek voltak a sorok közötti lépcsőkön ülni. A vígjáték rendezője Robert Lepage, aki egyben a dupla főszerepet is játszotta. Aranyos darab, a két különböző és egymással ellentétes karaktert formáló alakítás, a technikai ötletek, a szellemesség tetszett. Mindenképpen kellemes ellensúlyt jelentett az előtte látott kemény magyar filmhez képest.

Több filmre is vágytam volna, de ..., és itt most rengeteg valós és látszólagos okot hozhatnék fel lustaságom palástolására. A főverseny díjgyanús és/vagy végül díjazott filmjeihez különben nem érdemes tülekedni. Ezeket a német forgalmazók úgyis megveszik és megnézhetők a fesztivált követő hónapokban. Így az idei fődíjat, egyáltalán több aranymedvét nyert német filmet is hamarosan láthatjuk: „Gegen die Wand” (Szemben a fallal) címmel érdekes, politikus és szociálkritikus produkciót díjazott a zsűri. Fatih Akin rendező a betelepülő törökök második generációjának problémáiról forgatott ismét filmet. A No-ban felnőtt fiatal török lány a konzervatív szülői nyomás elől egy nálánál idősebb és szintén itt élő török férfival kötött érdekházasságba menekül, amely az együttlakás során szerelemmé alakul. A férjet féltékenységből elkövetett gyilkosság börtönbe juttatja. A film erről a bonyolult párkapcsolatról, a kultúrák ütközéséről, az itt élő törökök generációs problémáiról szól. Személyesen engem érdekel még a szintén több díjat nyert „Tanuk” (Svjedoci) c. horvát krimi, amely a polgárháború társadalmat romboló hatását érzékelteti egy Horvátországban megölt szerb esetében történő nyomozás ürügyén. Persze, voltak más, kevésbé drámai, ún. „szép” és megtekintésre érdemes filmek is. Szóval lesz mit nézni a következő hetekben.

Berlin, 2004. febr. 15.