Tűnő illúziók

Mottó: Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
(Változnak az idők és velük együtt mi is.)

A gyereknek csoda a jézuskavárás. Szereti a meglepetést, mégis mindenképpen ki akarja deríteni a csodát körüllengő titkot. Idővel kiderül az „igazság” és attól fogva elveszti az ünnep tüneményes nagyszerűségét. Így jártam én is, amikor először díszíthettem magam a karácsonyfát. Mintha elvágták volna. Odalett a misztérium.

Március 15-ikével is úgy vagyok, mint a karácsonnyal. Régen nagyon szerettem. Olyan igazi történelmi, hagyományos, nemzeti, mindenki által elfogadott, felemelő valamire emlékszem. Visszagondolván gyerekkoromra, ez volt az egyetlen állami ünnep, amellyel kivétel nélkül az egész ország azonosulni tudott. Volt sármja, fiatalos jellege, volt benne valami idealizált, nemzeti és népmesei. Szimbolizálta a forradalmi lendületet, a függetlenségi vágyat, a nemzeti gondolatot – utóbbinak akkoriban más színezete volt. Történelmileg még elég közel, így meglehetősen sokat tudtunk róla, egyben elég távol is ahhoz, hogy személyes élmények és érdekek ne árnyékolhassák be az őt körüllengő mítoszt.

Mert mítosz, az volt. Csak ezt akkor, már többedik generációban tényként tálalva igazságnak hittük. Helyesebben szólva egyedüli igazságnak. Lehet, persze, hogy az akkori idők jobban kedveztek az egyszerű, érthető pozitív hősökről szóló történeteknek. Az elmúlt száz év sikertelen történelmi eseményeinek ismeretében pedig amúgy is akaródzott hinnünk 1848 szeplőtelenségében, amelyet sugalltak a kötelező idézetek. A dicső múlt emléke továbbá kitűnő párhuzamot nyújtott a legújabbkori történelem kódolt ábrázolására. Ebben az irodalom, a képzőművészet korábbi példák egész tárházából meríthetett.

Emlékszem arra is, hogy diákként imádtam a Nemzeti Galériába járni. Szinte szerelmes voltam a 19. sz. festészetébe és tárlatvezetésre alkalmas olvasottsággal rendelkeztem a nemzeti romantikától az akadémikus festészetig bezárólag az ott látható anyagról. Egytől egyig beszédesen szép, csupa mítosz kép a dicső történelmi múltról. Hol édeskés, hol plakatív – amit akkoriban nem érzékeltem –, de mindenképpen érthető, mi több egyértelmű üzenettel.

A mítosz népmesei elemeinek, hőseinek fekete-fehér irodalmi ábrázolása a forradalmat követően Jókaitól Mikszáthon át, Herczeg Ferencig megfelelt a mindenkori korszellem autoriter felfogásának. Akkoriban nem volt divat megkérdőjelezni a szent dolgokat. Kossuth alakját, szerepét illetően ez eleve eszembe se jutott volna. Előfordultak ugyan utalások a Kossuth-Széchényi ellentétre, de a bukott forradalom ellenére is Kossuth volt az egyértelműen pozitív hős a köztudatban.

Aztán differenciálódott a kép. Hirtelen nem volt már olyan biztos, hogy Görgey áruló volt, hogy feltétlenül Kossuthnak lett volna igaza. Nyílt kételyek kaptak teret, hogy szerencsés volt-e a nemzeti függetlenséget forszírozni gazdasági alapok nélkül. Mintha előkerültek volna stratégiai hibák is, nem beszélve a forradalmi kormány elhibázott nemzetiségi politikájáról.

Ahogy teltek, múltak az évek, egyre több nem (szent)képbe passzoló részlet derült ki ama ominózus március idusáról is. Meglepetéssel olvastam, pl. a „nyomdafoglalás” történetét, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről definitív nem szavalta el a Nemzeti Dalt. Legutóbb pedig megtudtam, hogy a kiszabadított Táncsics egyáltalán nem ünnepeltette magát boldogan és szinte öt percen belül ismét a börtönben landolt – ezúttal a forradalmiban. Március örök lúzere (Népszabadság). Ha közelebbről megvakarjuk a körülményeket és részleteket, akkor kiderül, hogy nem is úgy voltak a dolgok. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz sosincsenek úgy a dolgok, és ezt némi élettapasztalattal bárki tudhatja – miért is nem gondoltunk rá már előbb. Megkopott a misztérium, avagy a király meztelen. A sok között ez is.

Aztán van itt még egy gond. A nemzeti gondolat tipikusan 19. századi vívmány. Számunkra Trianon után, annak feldolgozatlan mivolta miatt, majd a szovjet megszállás és szocializmus éveiben a 48-as jelszavak aktualitása folyamatos volt. De közben megváltoztak az idők, fel- és megszabadultunk. Az Unió küszöbén pedig egyfelől a közös Európa, másrészt a regionalitás tűnik fontosabbnak, a nemzetállam lassan elveszti jelentőségét.

Akkor most mit is ünneplünk március 15-én? Hogyan kell ma megemlékezni? A kérdés nem költői, mert a berlini ünnepségek, azok különbözősége kifejezésre juttatta, hogy milyen óriási az olló a felismerések, a különböző elvárások és a megemlékezés formái között.

A Collegium Hungaricum Berlin ünnepi műsorainak szónokai évek óta a magyar kultúra legkülönbözőbb területeiről érkeznek, ezért az ünnepi beszéd mondanivalója, súlypontja évenként változó és mindig egyéni. Volt érzelmes, történelmi, közgazdasági, irodalmi, nemzeti, nemzetközi, szóval mindenféle. A közös bennük a különbözőség. Ez az itteni hagyomány. Ebből a szempontból Tolnai Ottó esszéje idén kitűnő gyöngyszemként illeszkedett a sorba. Ő ugyanis feltűnően, hogy ne mondjam, tüntetőleg nem beszélt március 15-ikéről, és ez egyértelműen új elem volt. Briliáns publicisztikájában szólt az élet egyszerű alapigazságairól, leírta télvégi-tavaszelei berlini gondolatait, valamint felvetette a kérdést – és ez a lényeg –, hogy ideológiai hozományunk időszerű-e még ma.

„...az igazság az, hogy nincs. Igen, az hogy minden eddigi megközelítési módunk, eszménk, kategóriánk, teljes szótárunk, amelyet ilyen alkalmakkor használtunk, semmissé lett. Régóta éreztük ezt, de erőltettük, gondoltuk, attól függ, ki mondja, ki használja, ki él vele. Ám, mára már egyértelmű: megfáradt. ...”
„...Ennek a tavasznak át kellene emelnie, át kellene billentenie bennünket valamin, át az össz ideológiai hozományunkon, amely mint jeleztem tutto completto hasznavehetetlen, megfáradt, amelyet tutto completto ki kellene dobnunk a fedélzetről, ki a kátrányos hullámokba, ami nem azt jelenti, hogy bizonyos időszakokban nem tűnhettek előremutatónak, ám ma már mind veszélyesebbé váló ballaszt, ha sokáig ragaszkodunk maradványaihoz, átmentéséhez, félő éppen az fog lehúzni bennünket...”

A publikum, amely – idén kicsit egyoldalúan – többnyire a Magyar Kolónia tagjaiból és családtagjaikból állt, finoman szólva nem volt vevő erre a megközelítésre. A kokárdás, műmatyó mellényes ünnepélyesen felemelt szívű hallgatóság valami mást, nemzetibbet, lelkesítőbbet, egyértelműbbet, egyáltalán érthetőbb dolgot várt. Ők nem akarják tudomásul venni, hogy elmúlt a misztérium. Illúziójuktól megfosztva érezték magukat.

Pontosan az előző elvárásoknak megfelelő illúziókeltés volt a hivatalos külképviselet ünnepi programja. A beszéd hangsúlyozta, hogy a márciusi ifjak a mi fiaink, akikre büszkék vagyunk – mintegy focicsapat jelleggel. (Bennem felvetődött, hogy ha ők en bloc a mieink, akkor sajnos a szégyenfoltok is a mieink – kellene, hogy legyenek. Ezt vállaljuk, azt nem? Hogy van ez? Különben is a múltra való „büszkeség” kifejezés exponáltan kényes dolog Németországban.) Kiderült továbbá, hogy a francia forradalom és a magyar 1848 közös célkitűzéseit, jelesen szabadság, egyenlőség, testvériség, az EU valósítja meg. Az emelkedett beszédet követte egy „népszerű klasszikusok mindenkinek” jellegű koncert megspékelve magyarosch zenei klisékkel. A csúcspont egy bravúros, hatásosan előadott egyveleg volt az operairodalom legközismertebb áriáiból a tehetséges fiatal zenészek hangszerösszetételének megfelelő átiratban.

Állandó panaszunk, miszerint „a” külföld csak a gyakran giccses kliséket ismeri M. o-ról, úgymint puszta, csikós, Balaton, Brahms magyar táncai, gulyás, cigányzene, paprika, pulikutya. Mindvégig azon gondolkodtam, hogy erről csak „a” külföld tehet-e.

Szóval nem tudom, hogyan kell ünnepelni március 15-ikét. Ma hazugnak érzem a pátoszt, a dolgok megerőszakolása pedig a maradék illúziómtól is megfoszt.