Kedvetlen értetlenségem

Előrebocsátom, nem élek Magyarországon. A távolság ellenére próbálom, legalább is nagy vonalakban, nyomon követni az otthoni gazdasági, kulturális és közéleti eseményeket, igyekszem lépést tartani az irodalommal. Általában tájékozottnak vélem magam. Bár gyakran és sok mindenen megütközöm, mégis a fentiek folytán ritkán érnek meglepetések. Megszoktam, hogy botrány botrányt követ. Mintha anélkül élni se lehetne. Ha pedig történetesen valami mégsem lenne eléggé botrányos, akkor az abban érdekeltek gondoskodnak róla, hogy az önmagában jelentéktelen ügy is skandalummá nője ki magát.

Éppen ezért semmi meglepő nincs számomra a Tilos Rádió, valamint az Írószövetség körüli galibában. Mégis a több hónapja tartó folyamatos cirkusz számomra fokozódó mértékben idegen. Olyan, mint egy folytatásos és sajnos véget nem érő rossz színjáték. Lehet, hogy kívülálló, távolélő, kellő bennfentes ismerettel nem rendelkező minőségemben vagyok ilyen értetlen, éppen ezért valószínűleg semmi jogom arra, hogy bele/hozzászóljak.

Tudatlanságom ott kezdődött, hogy ismeretlen volt számomra a botrány első felvonását kiváltó és többszörösen is elítélhető műsorvezető. Ezt a hiányt valószínűleg már nem érdemes pótolnom, mert ha jól értettem, ez a figura közben eltűnt a rádiózás történelmi süllyesztőjében.

Az előzőnél azonban – úgy tűnik – sokkal nagyobb hiányosságom, hogy a második felvonás főszereplőjét, a nemzeti érzelmű költőt sem ismertem, aki miatt/körül/okán már sok hete dúl a vihar. Eme utóbbi mínuszt sikerült némiképp leküzdenem legutóbbi budapesti tartózkodásom alkalmából:
Ad 1 Betévedtem a Párizsi utcai kávéházzal egybekötött könyvesboltba, ahol polcnyi kötete állt. Ráérvén és mert a kávézó hangulatos, lapozgattam bennük. (Nem akaródzott megvennem egyiket sem.)
Ad 2 Hallottam, láttam a költővel egy riportot a HírTV műsorában (vagy az ott elhangzottakat a híradók közötti kommentárban, már nem emlékszem pontosan).

Visszatérve az első felvonásra: Hogy megfelelő sebességgel-e vagy sem, azt innen megítélni nem tudom, de tudtommal az adó elhatárolta magát, vállalta a felelősséget, levonta a konzekvenciát, kipenderítette a persona non grata-t, bocsánatot kért, tudomásulvette a kirótt penitenciát. Vagyis mindent megtett, amit a működő demokráciákban ilyenkor szokás. A lovagiasság szabályaihoz ilyen esetben hozzátartozik Európában, hogy ezt a sértettnek illik tudomásul venni, elfogadni. Krisztusi értelemben megbocsátani nem kötelező, de a dolgot mindenképpen elintézettnek tekintik, napirendre térnek fölötte.

Nem így Budapesten. A nemzetközi konvencióval szemben hetekkel az atrocitás majd annak fenti módon történt rendezése után sor került a még nagyobb vihart kiváltó második felvonásra. Utóbbinak, vagyis a költő fellépésének szükségessége számomra önmagában is érthetetlen – lásd előző bekezdés. A harmadik felvonás immár véget nem érő eseménysorozatát annak mikéntje robbantotta ki.

A március végén általam látott TV-interjúban a költő magabiztos fellépéssel azt nyilatkozta, hogy ő csak a kereszténységet akarta megvédeni Magyarországon. Teljes értetlenségének adott hangot: Nem tudta, hogy ez antiszemitizmus lenne, ami büntetendő. Ezt én ámult szájjal hallgattam. Mi történhetett szeretett szülőhazámban az elmúlt a félév alatt, amióta nem voltam otthon? Miért szorulna a kereszténység védelemre? Különösen 1989 óta! Ki, mi ellen? Netán egy frissen felfedezett, számomra még ismeretlen kisebbségnek sérültek volna érdekei, akik egyelőre még nem rendelkeznek megfelelő politikai-gazdasági-társadalmi érdekképviselettel? Az önjelölt érdekvédő nem definiálta, hogy kik a védencei, így nem tudom, hogy valóban egy kisebbségről van-e szó vagy esetleg a lakosság többségéről. Döbbenten hallgattam. Hm. Lehet, hogy esetleg nekem is félnem kellene, csak még nem tudok róla?

A témában időközben elolvastam a dokumentációt, interjúk, vélemények, ellenvélemények, levelek, nyilatkozatok tömkelegét, tehát ismét informáltnak érzem magam. Mégsem értem. Vajon milyen láthatatlan mindenek feletti összeköttetéssel rendelkezhet ez a megingathatatlan, egyben irodalmilag teljesen jelentéktelen szerző – (aki, mint megtudtam, nem csak számomra volt eddig ismeretlen), hogy ekkora közérdeklődésre, mi több, támogatásra tarthat számot? Vagy másként fogalmazva: mi késztet köztiszteletben álló, amúgy európai gondolkodású értelmiségieket arra, hogy ne ítéljék el ezt a civilizált világban mindenütt közfelháborodást kiváltó akciót? Mekkora indulatok, elfogultságok uralkodhatnak ott, ahol morálisan teljesen egyértelmű kérdésben nem merik az emberek a morálisan egyetlen lehetséges magatartást tanúsítani, mert attól félnek, az a másik oldal „malmára” hajtja a vizet? Mekkora az az árok, amely ennyire megosztja az embereket – a józan ész ellenére?

Istenem, milyen szerencsés vagyok, hogy itt Berlinben élek! Tudatlanul, értetlenül, de távol ettől az iszapbirkózástól.

***

Ezek a gondolataim támadtak ma, Áldozócsütörtökön.

Meghitt, békés Húsvétot kívánok minden keresztény, keresztyén, más felekezetű, istenhívő vagy esetleg nem hívő, csak egyszerűen emberi felebarátomnak!

2004. 04. 08.