Anyák napja – másképp

A Nemzetközi Nőnapról alkotott véleményemmel már sok helyen keltettem megütközést. Ezért már csak halkan mondom, hogy az Anyák napját is valami hasonló módon erőltetett kényszerünnepnek érzem, amelynek elsősorban a virágüzletek és éttermek a haszonélvezői. Szeretteim ettől függetlenül a múltban ugyanúgy alávetették magukat a konvenciónak, mint mindenki más.

Idénre, úgy tűnik, sikerült általános nézeteimmel társbérletem tagjait is megfertőznöm. Szombaton Zsófi – valószínűleg valami rádióműsor kapcsán – hirtelen rádöbbent: „Jesszusmária! Holnap Anyák napja és én még nem vettem semmit. Igaz, pénzem sincs.”
Az atya reakciója:
„Nem baj. Úgy is hülyeség. Mellesleg nem csak aznap, hanem egész évben ... Úgy hogy legjobb lesz, ha lemész segíteni anyádnak a konyhában.”

Ezt a párbeszédet, s benne pedagógiailag módfelett kiválónak vélt válaszát még azon melegében elmesélte nekem helyeslésemre várván. Mit mondjak: én inkább meglepődtem. Igazság szerint semmi gondom leánykám konyhai kooperációjával. Mivel Zsófi szenvedélyes szakács és vállalkozó kedvű kísérletező, az együttműködésre (legalább is ezen a téren) nem kell bíztatni. Másként áll a dolog az atyával. Ő sem veti meg a hasát, mi több: egyenesen elvárja a vonatkozó szolgáltatások rendszerességének, valamint időbeli pontosságának fennforgását, viszont előszeretettel ül bele a készbe.

Ma reggel egy óriási és gyümölcsfa formájú rekettyebokor várt a szalonban. Az atya vette – állítólag leánya megbízásából. Utóbbi arckifejezése arról tanúskodott, hogy nem tudott róla. A családfő több szaküzletet végigjárván tanulmányozta az anyáknapi reprezentatív zöldségajánlatot. Csupa szezonális csoda. Az ilyesmi szerinte nálunk a mostoha bánásmód következtében automatikusan és rendszeresen kihal. Végül valahol a hátsó sorban felfedezte ezt a fává mutált sárgán bimbózó, tényleg gyönyörű bokrot, hazahozta és kijelentette, hogy legjobb lenne azonnal elültetni, mert akkor remélhetőleg legalább a jóisten locsolná. Ma ennek valóban nagy volt a valószínűsége, mivel egész nap esett.

Étterembe ilyenkor nem megyünk. Még emlékszem arra a hajdani esetre, amikor dolgavégezetlenül, vagyis éhesen kellett hazatértnünk. Alig hihető, de ezen a gasztronómiailag átlag fölött jól ellátott környéken sehol nem volt ülőhely. Mindenütt megkérdezték, hogy foglaltunk-e asztalt. Mivel szeretteim nem rendelkeztek ennyi előrelátással – a fene gondolta volna, hogy pont aznap és pont mindenki, ... – szóval ezt a kísérletet nem kívántuk megismételni. Anyáknapi ebédem tehát a tegnapi maradékok „recycling” változata volt hirtelen fagylalttal kiegészítve. (Utóbbit készen vettem.) Összedobtam ugyan délelőtt egy anyáknapi túrós desszertet is, de az még nem merevedett vághatóvá az ebéd idejére. Ebből is látható, hogy rossz anya vagyok, megint elvacakoltam az időt.

Ebéd után behatóan tanulmányoztam a napi sajtót. Megtudtam, hogy manapság e mindennel ellátott világban a magára kicsit is adó gyerek a malomkeréknyi virágcsokor mellé mindenképp valami ötletes nélkülözhetetlent ajándékoz. Jelesen különleges, anyáknapi tortalapátot az anyáknapi süteményhez, mely utóbbit egy példamutató anya önként és kötelező erővel süt – és persze időben elkészül vele. A szuggerált meglepetés tehát egy kimondottan erre az alkalomra formatervezett, meghökkentően kecses és nőies darab. Úgy néz ki, mint egy hegyes orrú, tűsarkú 38-as cipő – felsőrész nélkül. Mármint csak a talp és a tűsarok. Utóbbi lecsavarható és a maradék modern, ergonómiailag tökéletesen kézbesimuló designer-kellék. Csekély 19,- €-ért. Nem, nem ezüst, még csak nem is ezüstözött. Mindazonáltal elengedhetetlen. (Érdeklődés esetén az üzlet címét magánlevélben szívesen közlöm.)

Hogy is volt ez régen? Nosztalgikus hangulatomban felelevenítettem csemetém elemista korát. A napköziben készített nekem papírból mozaikmintás szőnyegecskét. (Hálószerűen kellett a különböző színű félcentis csíkokat a hosszanti irányban lyukasztott, fényes lapok réseibe fűzni. A művelet kézügyességet és koncentrációt igényel, több generáció szabványajándéka.) Az iskolában is heteken át rajzoltatták, kézimunkáztatták a gyerekeket. Akkoriban kaptam száraztésztából gyártott és glancosra festett brosst, szív alakú, magavarrta szivacspárnát, rongyból készült ajtódísz koszorút, stb., amely alkotások javarészét még ma is őrzöm. Mára persze kinőtt mindebből.

Végül, mintegy az ünnepet megkoronázandó, moziba mentünk. 15 perccel a kezdés előtt semmilyen sorbaállás, tülekedés. Meglepő módon még kedvezményes árú jegyet is kínáltak – maguktól –, ami pedig máskor vasárnap sose fordul elő. A jónak ígérkező filmet félig üres házban adták. Rájöttem: másoknál, vagy ha úgy tetszik, rendes családokban a mozi – szemben az étteremmel – nyilván nem anyáknapi program.

De hogy azért mégse lógjak ki annyira a sorból, hazajövet feltálaltam a desszertet, amelyet ekkor már lehetett rendesen szeletelni. Tűsarkú talp-lapát nélkül. Zsófi hirtelen kedves gesztussal helyette és egyben pótlólag megajándékozott egy a gyerekkori emlékeket idéző, 8x8 cm-es, minden részletében s.k. rögtönzött „papírszőttessel”. Úgy döntöttem, ez is be fog vonulni az ereklyék közé.