Russendisko

avagy
irodalmi tömegcikk

Adva van egy ügyes, jópofa, gördülékenyen előadó és ösztönös marketingérzékkel megáldott szimpatikus fiatalember. Orosz emigránsként sok éve él Berlinben.

Rájött arra, hogy az emigránsok életét élő, emigráns körökben mozgó, emigránsként érző és viselkedő ember élete végéig idegen, vagyis emigráns marad. (Ezt különben bárki saját bőrén megtapasztalhatja, akár politikai menekült vagy csak külföldön szerencsét próbáló, gyökereihez, szokásaihoz ragaszkodó bármely nemzetiségű idegen, akinek átállási, integrációs képessége – legalább is eleinte – alacsony. Eddig tehát semmi eget rengető nincs a dologban.) Fiatalemberünk ezzel a felismeréssel gazdagodva elkezdi feljegyezni az emigráns lét mindennapi eseményeit, jellemzőit, buktatóit. Még ez sem különleges: az emigráns irodalom könyvtárakat tölt meg az ókortól napjainkig.

A nagy ötlet abban rejlik, hogy írásainak célpublikuma nem az emigráns honfitársak, hanem a befogadó ország olvasói. Humoros, ironikus, önkritikus karcolatok ezek, amelyek közelebb viszik a Németországba kivándorolt orosz zsidóság gondolkodásmódját a 40 alatti átlagnémet olvasóhoz. Van benne politikai kritika a szovjet időkhöz való alkalmazkodásról, tárgyilagos vélemény a berlini állapotokról, a két mentalitás ütköztetése, az emigránsok kifigurázása, huncut összekacsintás, olykor megértő mosoly az olcsó trükkökkel kísérletező és alulmaradó ügyeskedővel szemben.

A sikersorozat első könyve a Russendisko. Szerzője, Wladimir - alias Vlagyimir - Kaminer hirtelen felkapott, divatos lett. (A magyar fordítás a német írásmódot vette át.) Sztárunk az utóbbi időben mindenütt látható: rádióból, TV-ből, a vízcsapból is Kaminer folyik. A minap hallottam vele egy hosszú rádióműsort, amely az elmúlt években Németországban kialakult orosz könnyűzenei irányzatról szólt. Oroszul, az orosz könnyű- és népzene elemeivel, de azokat elektronikus zenével vegyítve született valami új, németorosz. Mi több, van orosz „soul” is. A német ifjúság körében az elektronikus elemek teszik „szalonképessé” az orosz zenét. Ez a sajátos, Berlinben született és Oroszországban egyáltalán nem létező zenei stílus ma nálunk „hip”. Zsófi állítása szerint a berlini orosz zenének egy része kimondottan minőségi, messzemenően felülemelkedik az orosz kommerciális könnyűzene vagy beat igénytelenségén. A jelenség belesimul abba a multikulti zenei divatirányzatba, amely - Boban Markovic-csal az élen - a balkán-klezmer-cigány-etno egyveleg nyugati népszerűsítését hozta.

Ami a diszkót illeti: orosz „etablissement” több is van Berlinben. A címadó vendéglátó-ipari egység egy bizonyos a belvárosban. Pontosabban a Kaffee Burger mindenféle kulturális műsort kínáló színpad, ahol hetente/havonta egyszer, a DJ Kaminer közreműködésével orosz est is van. www.kaffee-burger.de A könyv jóvoltából a helyiség ma a Berlinbe tóduló ifjúság egyik idegenforgalmi látványossága, a publikum fele az orosz esteken is az irodalmi népszerűség szuggerálta egzotikumra vágyó német. A múlt század 20-as éveinek európai kulturális fővárosát idéző mai Berlin nemzetközi kavalkádjának a Kaffee Burger – sok más mellett – egyik jelentős színfoltja. Érdekes és jó, hogy az itt élő oroszokon kívül másokat is vonz.

Visszatérve a címben szereplő könyvre: van itt valami, amit egyszerűen nem értek, helyesebben, irritál. Megvettem a művet, de bevallom, hogy a 30. oldal után félretettem, végül komoly erőfeszítésembe került átrágni magam rajta. Már a címválasztás is utal a könyvön végigvonuló, az olcsó sikert ösztönösen garantáló egyik alapelemre: t.i. Vlagyimir Kaminer előítéletekre építő kliséket alkalmaz. A diszkó mint kifejezés a 70-es, 80-as évek jövevényszava. (Napjainkban már nem használatos, ma egyszerűen táncolni mennek. A Savoyba, a Trésorba, a WMF-be stb.) A „Russendisko” újsütetű összetett szóalkotás, és mint olyan, új fogalmat képez. A politikailag korrekt és nyelvtanilag helyes megnevezés „russische Disko” lenne, de ez semleges, előítélet-mentes, unalmas, vagyis nem fedné a dolgot. A „Russendisko” egy lenézett kisebbség avítt szórakozóhelyének egyértelműen pejoratív megjelölése. Aki odajár, az olyan is – sugallja a kifejezés. A helyszín pedig a volt Kelet-Berlin. Ez a földrajzi tény szintén a klisé része. És ezekből sok van – nem akarok itt szociológiai fejtegetésekbe bocsátkozni.

Nemcsak a leegyszerűsítésekkel van bajom. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. 10 évig volt irodám Moszkvában, kellőképpen ismerem az orosz gondolkodásmódot, valamint ismerek jó néhány emigránst is. Megkockáztatom: sokkal alaposabban, mélyebben, mint amennyire a jópofa, de felületes sztorikból a német olvasónak egyáltalán lehetséges. Valószínű, hogy a könyv nekem nem mond újat, üzenete rám nem hat. Ez sem lenne baj. Inkább az zavar, hogy irodalmilag gyenge. A szerző polgári foglalkozása lemezlovas és moderátor, tehát jó dumás és tudja, hogy mitől döglik a légy. Ez írásaiban is tükröződik, amelyek a célpublikum igényeit jól felmérő, hatásosan elmondott történetecskék láncra fűzött sorozata. Az esetek felépítése, a bennük rejlő poén a 3. sztori után előre borítékolható: mind egy kaptafára megy. Megragad egy életérzést és népszerű, szórakoztató modorban előadja. Ahogyan a Terézanyu szerzője is teszi. Ez nem baj, sőt, ha fennkölt akarnék lenni, mondhatnám, Kaminer tesz valamit a népek közötti meg/egyetértésért.

Az is lehet, hogy egyszerűen el vagyok kényeztetve: A szándékolt műfajnak kiváló képviselői voltak a közép-európai irodalomban Karinthytól Egon Erwin Kisch-en át Kurt Tucholskyig. Mind a három szerző a nagyvárosi élet visszásságairól, apró-cseprő napi ügyeiről írt humorral, iróniával stb. De mindhárman színvonalasan és mélyen szántó gondolatokkal. Utóbbi szerintem Kaminernél teljességgel hiányzik, az írások mozgalmasak ugyan, mégis főleg gyors sikerre törő divatos fordulatokat tartalmazó munkák. Még csak nem is George Mikes „How to be an alien” alapkönyvének mai németországi változata. Inkább az orosz emigráció elé tart tükröt, miközben a német olvasó számára ír. Készséggel elismerem, hogy könnyű és olvasmányos. De ettől még nem automatikusan irodalmi színvonal. (Ahogy Harry Potter sem az.) Ez persze nem áll ellentétben a sikerrel. Sőt! Akkora a sikere, hogy már az x-edik kiadásnál tart. Ez a szerzőt világkörüli felolvasó-körúthoz segítette, amely során gyűjtött élményeit újabb kötetben írta meg.

A siker Németországban világos. Az olvasó itt érti az összekacsintást, ismeri a kliséket. De mit ért mindebből a magyar, vagy általában a külföldi publikum? Mindez azért merül csak fel bennem, mert Vlagyimir Kaminer meghívott vendég volt a budapesti könyvfesztiválon. Miért ne? Elvileg a sokszínűség örvendetes. A német kultúra nyitott, liberális világ, miért ne mutatkozhatna be a mai irodalom részeként egy németül publikáló orosz író. Ahogyan Teréza Móra vagy Zsuzsa Bánk is részei a kortárs német irodalomnak. No de Kaminer?

Attól, hogy Németországban, az itteni orosz emigráció, a német-német és a mindenkori német-orosz viszony humoros kivesézése nagyot durranhat, miért kellene ennek ugyanígy működnie ezen a kultúrkörön kívül? Kételyemben osztozni látszik Pál Kata. A Litera munkatársának helyszíni tudósításából hasonló értetlen meglepetést véltem kiolvasni. Ő ugyan nem a színvonalat kritizálta, inkább csak nem értette – gondolom, nem nyelvi okokból –, hogy min nevet a németajkú közönség.

Való igaz, hogy Vlagyimir Kaminer szimpatikus, kedves, interjúpartnerként közvetlen, beszédes, lendületes. Minden műsorvezető ideális „áldozata”. Maga is moderátor, ebből él, úgymond érti a csíziót. No de mint díszvendég, a Bp-i könyvfesztiválon, Günter Grass, Ingo Schulze, Herta Müller mellett – kvázi egyvonalban – a kortárs német irodalom kiválasztott néhány reprezentánsa egyikeként?