Ilyen állat pedig nincs!

– mondta az egyszeri parasztember az álltakertben a zsiráf láttán. Nos, az alábbi eset, amely hónapok óta foglalkoztatja a berlini közéletet, is hasonló. Ebben az agyonszabályozott, a rendeletek betartására kínosan ügyelő, műszaki biztonságot, egyáltalán a biztonságot folytonos szem előtt tartó, közművesített, civilizált világban, a német főváros kellős közepén – egyszerűen hihetetlen.

Osman Kalin úgy néz ki, mintha ma jött volna Kelet-Anatóliából. Sűrű, hosszú szakálla ősz, fején horgolt iszlámsapka, zakója alatt ottani szokás szerint kötött mellény. Felesége fejkendős, kaftán-szerű hosszú kabátot viselő hagyományos török asszony. Ilyen párost gyakran látni Berlin törökök lakta kerületeiben. Különösen a nyári hétvégéken népesítik be a vendégmunkás nagycsaládok 3-4 generációval a városi parkokat. A füvön grilleznek, az asszonyok gyapjút fosztanak párnatölteléknek vagy kézimunkáznak, a férfiak a muzulmán rózsafűzért morzsolgatva beszélgetnek, vízipipáznak. A Kalin házaspár nincs rászorulva, hogy a parkban töltse szabadidejét: a maguk teremtette saját víkendházas telkükön nyaralnak, ahol egyben paradicsomot, édes krumplit, spenótot, hagymát termesztenek.

A dolog úgy kezdődött, hogy a kreuzbergi Bethaniendamm-on lakó török vendégmunkás megkérdezte, kié a lakásával szemben lévő teleszemetelt háromszögű parlag, amelyen gyakran hajléktalanok tartózkodtak. Tulajdonost nem találván a senki földjét rendbe szedte, a szemetet elvitte, virágföldet hordott rá és beültette zöldséggel. Majd aprólékos munkával felhúzott rajta egy nyári lakot.

Mindezt azért tehette meg Osman Kalin, mert a nyúlfarknyi telek egy szokatlan konstelláció része. A birtokba vett háromszög a Bethaniendamm dél-keleti oldalán, Berlin-Mitte (Kelet) és Kreuzberg (Nyugat) kerületek határán fekszik. Az 1961-ben nagy sebességgel felhúzott elhíresült falat viszont – feltételezhetőleg költségkímélő okokból – ezen a ponton nem a valós határ mentén építették, hanem a kiszögellést kispórolva az utca vonalán. Így történt, hogy a keleti illetőségű kicsi háromszög határon kívül rekedt: jogilag ugyan Kelet-Berlin része volt, de a falon túlra, gyakorlatilag Nyugatra került.

Az immáron 21-22 éve tartó török idillt mindössze egy alkalommal zavarta meg az NDK. Egyszer csak kinyílt a falon egy kiskapu, átjött egy fegyveres osztag. Az igazoltatás barátságtalan hangszínére a maga módján reagálván Kalin a fegyveresek lába elé dobta az útlevelét. A fenyegetés, hogy lelövik, hősünkre nem tett különösebb benyomást. Itt bizony két világ ütközött kölcsönös tapasztalatok hiányában kétes kimenetellel. Az elbizonytalanodott járőrök végül azt akarták már csak tudni, hogy mennyi ideje tartózkodik itt, mit csinál és miért dobja földre az igazolványát. A szocializmus földjét bitorló igazhitű, gyér némettudással, de annál nagyobb nyugalommal közölte: „Útlevél csak papír. Mi emberek. Te is ember, én is ember.” Valamint hogy 1963-ban jött Németországba és 20 éven át utakat épített. A meglepett és ilyen reakcióhoz nem szokott szervek tanácstalanul távoztak a kiskapun és a fal leomlásáig többet senki nem zavarta az orientális kisember földi paradicsomát.

A nyári lak, ahogy tulajdonosa nevezi, kb. 20 évvel ezelőtt épült. Düledező, ferde, gányolt, a német nagyváros közepén hihetetlen tákolmány. Ma 79 éves építője felhasznált benne minden anyagot, félkész elemet, amely keze ügyébe került. A falak lécekből vannak, a lyukakat műanyag-fóliával, nylonzacskókkal tömték be. Az egész olyan szedett-vedett, hogy erre tulajdonosa soha az életben nem kapott volna építési engedélyt. De ilyen probléma fel sem merült, mert nem kérvényezte.

A tulajjal valamikor tűzveszély miatt utólag alácementeztették a nyári lakot. Majd azt is sikerült tudatosítani benne, hogy a víz nem Allahtól jön, hanem a Vízművektől, ezért azt meg kell fizetni. Kalin egy későbbi fázisban emeletet is húzott a házra. A falakat belülről olyan panelekkel vonta be, amelyet errefelé általában padlóburkolatként használnak, az erkélyt egy korlátba átszellemült, kivénhedt falétra fémjelzi. Villany azóta sincs, csak petróleumlámpa. Az egész ház icike-picike, zegzugos, de épp elég a hatgyerekes családnak.

Az egyesülés után teltek-múltak az évek. Valamikor valakinek végre feltűnt a teljes körű jogszerűtlen állapot. Kalin értetlenül reagált: „De hisz már húsz éve áll a ház! Akkor most mi lehet a baj hirtelen?” Az érintettek azóta azon vitatkoznak, hogy a továbbiakban mi a mérvadó: az engedélyhiány vagy a szokásjog.

A legfrissebb hírek szerint érdekes és váratlan fejlemény állt elő, amely közelebb hozhatja a probléma megoldását: Mitte kerület – ide tartozik a kormányzati negyed és a legszebb építészeti műemlékek java – lemondott a háromszögről a nagy létszámú török lakosságáról híres szomszédos Kreuzberg javára. (A temetési szertartás egyházi szövege után, kvázi szabadon: Por a porhoz, hamu a hamuhoz, ... török a törökhöz.) A hagyományos munkáskerület polgármestere a minap szemrevételezte friss birtokát és alattvalóit. Nem kilakoltatási szándékkal jött, hanem azért, hogy üdvözölje a kerület „új” lakóit, akik lakásuk szerint egyébként már 40 éve kreuzbergiek. „Ugyan, dehogy is akarja lebontatni” – nyilatkozta a kerület feje. „Időközben ez a kincs mint helyi érdekesség idegenforgalmi látványossággá nőtte ki magát, és érdemben hozzájárul Kreuzberg multi-kulti jellegéhez.”

Ha jól értettem szavait: speciális műemlék, tehát érték. Vagyis maradhat. Úgy, ahogy van. Hm. Ez a kecsesen könnyed adminisztratív fordulat teljességgel meglepő. A német bürokráciát ismervén most én mondom, hogy ilyen állat pedig nincs!