Növekvő korral az ember bölcsül:
Megbocsátóvá válik

Gondolatok a 35-éves érettségi találkozóm kapcsán

Bevallom, fiatal(abb) koromban sose értettem anyámat, akinek olyan nagyon fontosak voltak az érettségi találkozók. Hetekig készült, keresett fényképeket, telefonált ide-oda, egyben minden erejével igyekezett jól kinézni. Mert nem mindegy, hogy mit szólnak „a lányok”. Utóbbit végképp nem értettem. Mi az, hogy „a lányok”?! Ezek az élemedett korú hölgyek az ifjúság impertinenciájával az én szememben végérvényesen leírt öregasszonyok voltak. (Megjegyzem, akkortájt, kb. annyi idősek, mint én most.) Ennek persze nem illett nyilvánosan hangot adni – még nem voltunk olyan spontánul „őszinték”, mint kevésbé autoriter nevelésű mai utódaink.

Egyáltalán nem értettem a ragaszkodását. Sem a szereplőket, sem a találkozók rituáléját illetően. Hát hányszor lehet még lerágni ugyanazt a csontot? Mert megfigyelésem szerint mindig ugyanazokat a gimnáziumi stikliket, tanárok lehetetlenségeit, régi tanórák emlékeit, egymás és saját hülyeségeit vitatták meg – hangsúly az ismétlésen. Unalomig ismertem a sötét egyenruha átkát, hogy a lefutott harisnya alatt hogyan tintázta kékre a vádliját, de gyakran minek, hisz mégis kikapott, amikor kiderült, mert elcsúszott a strimfli. Hogy gyűlölte a kötelező kézimunkát, és lebukott, amikor a bérkötőde bokáig megkötötte a házi-feladat-zoknikat, pedig a sarkot még nem is tanulták, a némettanárnő bogarait, stb. Szóval, kívülről fújtam a sztorikat. Különben is: Minek kell visszakérődzni a régvolt dolgokat? Az idő elmúlt, azóta más életet élünk. Passz.

Ő, ellenkezőleg, engem sajnált. Nálunk a Radnótiban nemigen volt osztályközösség. Voltak csoportok, baráti körök és volt konkurenciaharc. Az A-osztályban, a speciális orosz tagozaton a mindenkori évfolyam krémjét gyűjtötték össze. A mi esetünkben az osztály 4,83-as érettségi átlaga az ország legjobb eredményeként másnap mint szenzáció állt a Népszabadságban, a 31 érettségizettből 28-at azonnal felvettek egyetemre. Ez akkoriban kivételes teljesítménynek számított.

A Radnóti mint elitiskola a három bp-i gyakorló gimnázium egyike volt, ahol az ELTE végzős tanárjelöltjei tanítási gyakorlatukat töltötték. Az intézmény a háború előtt, majd utána 1961-ig felekezeti zsidógimnáziumként szintén patinás múltra tekintett vissza, osztálytárásaim közül többnek jártak ide már a szülei is. A mi időnkben politikai elitnek számított az, aki rendelkezett olyan állami kitüntetéssel, amellyel az anyagiakon túl többek között az az előny is járt, hogy azt, pl. az utódok egyetemi felvételénél figyelembe vették. Ilyen is szép számmal akadt köztünk. A megválogatott társaság politikai és társadalmi különbségek szempontjából meglehetősen heterogén volt és ezek a differenciák, az ebből adódó látens feszültségek nem kedveztek egy közösség kialakulásának.

Katolikus „úrilány” indíttatásom, ennek megfelelő családi hátterem ellenére az általános iskolát a párttitkár osztályfőnök hatására meggyőződéses ateistaként hagytam el és „fejlett” szocialista öntudattal léptem át a gimnázium kapuját. Haladó szellemiségem hamar alábbhagyott. Leesett az állam arra a felismerésre, hogy egyes osztálytársaim nem meggyőződésből, hanem a farizeusként közelítettek a magyar történelem és családjuk sorsszerű összefonódásához, utólag maguknak személyes előnyt remélvén az átkosban elszenvedett diszkriminációból. (A legtehetségesebb szájából ez különösen visszatetszőnek tűnt nekem.) A mi családunkban felfedezhető párhuzamok sajnos hasznosíthatatlan történelmi fázisra estek, szülői kommunista elkötelezettség, kedvező származás, megfelelő kitüntetések hiányában a ránk eső negatív megkülönböztetéssel én tehát nem kérkedhettem. Végül felfedeztem, hogy – bár ez politikailag éppen nem előnyös, de – én is kitűnhetek valamivel, mintegy kuriózumként, ami másnak nincs (vagy bölcsebb lévén nem hangoztatta), t.i. a nemesi származással, dédapám akadémiai levelező tagságával. Mint később kiderült, feltűnnöm igen, de ezáltal jó pontot koránt sem sikerült szereznem.

Az osztályban többedmagammal úgy határoztam, hogy megkísérlem a felvételit a Szovjetúnióban, ahol is a vizsgák időben a hazaiak előtt voltak és abban a hírben álltak, hogy könnyebbek. A potenciális lehetőség igénybevételéig azonban nem jutottam, mert ami évekig lappangott, az egyetemi felvételhez nélkülözhetetlen KISZ-ajánlás körüli botrányban tört felszínre: A KISZ, vagyis az osztályközösség megtagadta a felvételemhez szükséges ajánlást. A tetemrehívás-szerű jelenetből a politikai megbízhatatlanságomra vonatkozó általános kritikán túl két ítéletértékű érv maradt meg emlékezetemben:

• Ugyan más is kritikus, de az én megjegyzéseim nem belülről jövő kritikák, mert én egy a szocializmusba tévedt grófkisasszony vagyok.
• Egye fene, Bp-en mehetek egyetemre. A Közgázon elég reakciós szaladgál, köztük megférek én is. De a SzU-ba nem, mert ott én nem P.J. magánember lennék, hanem a Magyar Népköztársaság képviselője. Márpedig ott ilyen reakciós ne képviselje hazánkat.

1968-69-ben már rég nem a sztálinista vonalasság jellemezte az országot, így a körülöttem zajló vihar idejétmúlt politikai keménységre vallott, miközben osztálytársaim nem felsőbb utasításra törték el fölöttem a pálcát, hanem saját belső meggyőződésből.

A dolog teljesen kikészített lelkileg. További igazságtalanságként ért, amikor az egyik tanár indokolatlanul a fentiekre hivatkozva nyilvánosan megszégyenített az egész osztály előtt. Az utolsó döfést egy, az osztályban önkéntesen végzett, a közösségen belüli kapcsolatokat vizsgáló felmérés adta, amely alól egyetlenként magam kivonni nem akartam, és amelyben utolsó helyezést „nyertem”. Fellélegeztem tehát, amikor érettségi után szétváltak útjaink. El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is visszakívánkozzak ebbe a nemközösségbe. Ez az ellenérzés sokáig elkísért, az iskola épületének még a tájékára se mentem évtizedekig.

20-25 évvel az események után kezdtem másképp viszonyulni a dologhoz. Talán az életkor velejárója. Már mással kapcsolatban is megállapítottam, hogy öregszem. Ennek a különben alapvetően sajnálatos folyamatnak biztos jelét abban vélem felfedezni, hogy előbb megértővé, mára szinte megbocsátóvá váltam. A mások iránti kíváncsiság erősebb, mint a korábbi sérelmek emléke. Változó korunkban és növekvő élettapasztalattal ma belátom a párhuzamos, sőt, ellentétes dolgok létjogosultságát. Ezeknek kialakulása hallatlanul izgalmas. Ezért különösen érdekelnek életek, életutak, miközben nem vagy nem csak a szakmai karrierre vagyok kíváncsi.

Ezzel a megváltozott érdeklődéssel mentem el 7-8 éve egy az ötéves ritmuson kívüli találkozóra, amely egyikünk kertjében zajlott és ahol nagyon jól éreztem magam. Nagy örömmel készültem idén és csak azt sajnálom, hogy többekkel nem tudtam édremben eszmét cserélni. Logikus, hogy lehetetlen a ritka alkalom mindössze négy órája alatt egymásról mindent megtudni, bensőségesen beszélgetni. Erre a kisebb kör ad csak alkalmat.

Épp ezért vágytam a beszélgetés folytatására szűkebb társaságban. Itt, most már harag nélkül, de mégis egy bizonyos belső feszültséggel mondtam el saját szemszögömből a hajdani KISZ-es boszorkányüldözésem történetét, annak részleteit, és örültem, hogy minderről oldott hangulatban tudtunk szót váltani. Ma már mindez szinte hihetetlennek tűnik és a maga groteszkségében inkább nevetséges. Mégis lelki teherként cipeltem és úgy tűnik, évekig az utólagos szembesülés – vagy talán titkon inkább szembesítés? – pillanatára vártam. Megkönnyebbülést adott, hogy erre lehetőségem nyílt.

Tisztában vagyok vele, hogy az emlékek ereje az érintettség mértékétől függ, ezért nem tartom meglepőnek, hogy az engem meghallgatók részben másként, kevésbé, egyesek szinte egyáltalán nem emlékeztek erre az én életem egyik legmeghatározóbb momentumára. Az ellenem hajdan hevesen kirohanók egyikét ma különösen szimpatikusnak, szellemileg közelállónak érzem. Jólesett, ahogy elmondta a maga politikai pálfordulását, mint ahogy szintén jólesett hallani a jelenlévők ma differenciáltabb hozzáállását. Kibogoztunk egy csomót, és ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz. Én legalább is így érzem.

Mindenkiben élnek reminiszcenciák. Meglehet, hogy más velem szemben hordoz magában valamit, amire én nem emlékszem és amit szintén ki lehetne/kellene bogozni. Ennyi év után és elegendő élettapasztalattal a hátunk mögött ma már valóban meg lehet beszélni az akkori különbségeket, ellentéteket, akkori mozgatórúgóinkat, mai álláspontunkat. Korábbi – esetleg részben még ma is élő (?) – előítéleteinket. Úgy, hogy az ne fájjon.

Többektől hallottam nosztalgiavágyat. Talán mindannyian belekerültünk a visszapillantó korba? Megértettem az újra lerágott csont örömét. Jó volt visszaidézni a régi emlékeket. (Érdekes megtapasztalni, hogy ezek részben különbözőek.) Ugyanezt az örömöt éreztem a többi jelenlévőnél. Ahogy kinéz, nem kell újabb öt évet várnunk a következő együttlétig.

Google honlap keresőoptimalizálás – SEO | PR marketing weboldal | Linkmarketing