04.
aug. 12. |
Pompéry
Judit
|
Kérek sürgősen egy kávét! Kipurcantam. Nem bírom ezt így!
Indus barátaink befutottak - hálistennek félórás késéssel. Kiszámítottam ugyanis, hogy ha fél ötkor elkezdem a vacsora előkészítését (egy óra), majd átöltözöm, kisminkelem magam, hat előtt 10 perccel a befagyasztott pogácsákat bevizezve beteszem a sütőbe, poharak ki, a beálló 5 perc napsütésnél éppen kiülhetünk még a teraszra, tehát fólia le, párnák a székekbe, ... szóval kiszámítottam, hogy akkor hatkor frissen, üdén, kedvesen, ... fogadhatom váratlanul bejelentkezett és 25 éve nem látott barátainkat. Mondom, kiszámítottam, feltételezvén, hogy a szalonban lévő szemétdomb eltüntetéséről, az asztal vacsorához való terítéséről az erősebb nem gondoskodik.
A teremtés számomra született koronája azonban fél ötkor úgy döntött, hogy most és csakis pont most érkezett el a legalkalmasabb pillanat arra, hogy a lépcsőházban felakasszuk a születésnapjára kapott, és általam közben bekeretezett 7 karcot. Előbb kisebb vita arról, hogy melyik fal a hosszabb és melyik a rövidebb, vagyis hová a három és hová a négy. Kimértük. ... De mégis! De mégsem. Aztán az én álláspontom bizonyult fizikailag bizonyíthatónak. Fúrógép, kézi porszívó, lépcsőfokok megszámolása, nézetegyeztetés az optimális képmagasság kérdésében. A fal közepe viszont attól függ, hogy hol a széle. Erről létezik fizikai és optikai értelmezés, ezek összhangba hozása. Magyarán ez az akció 25 értékes percemet vette igénybe, a teremtés koronája mint kivitelező számára 40-et. És akkor rend még sehol, az ebédlőasztal se kihúzva, se terítve, a múltkori poharak még a tálcán, ma viszont mások kellenek, ... Fél hatkor elfogyott a kontenanszom. A vendégek, hál’ istennek késtek.
Nagy hallelúja, viszontlátás, öröm, pezsgőbontás, minden kellemes. Felelevenítettük régi emlékeinket, amikor indus barátnőmmel mindketten frissek voltunk Berlinben. Beilleszkedési nehézségek, felfogásbeli különbségek, ezek ütközése, gyakori beszélgetéseink, stb.
Üröm az örömben a másik, később csatlakozó barátaink telefonja, hogy ugye, hozhatják a kutyájukat is. Megvallom, gyarló ember vagyok, utálom Flockit. Koszos és elhanyagolt, úgy néz ki, mint egy puliba oltott drótszőrű foxi, és hallatlanul elkényeztetett. De mit mond az udvarias háziasszony? A kevésbé gyáva és mindig őszinte Pablo nálam sokkal direktebb. Kölcsönkandúrunk Flocki láttán duplájára fújta fel magát, a szőre merőlegesen elállt, így kb. egyformaméretűek lettek. Pablo mély, morgó, vakkantó hangokat adván kezdettől fogva uralta a helyzetet. Ehhez képest én csak apró további megrázkódtatásként fogadtam, hogy a kutyás hölgy összetörte az egyik kb. százéves, így tehát pótolhatatlan pezsgőspoharat. Persze, az ilyesmi előfordul, végül is fogyóeszköz.
A csirkehús az olasz recepthez, megvallom, kicsit jellegtelennek bizonyult: az sertéssel jobb. Sebaj, kutyás barátunk – levegőt nem kaptam ezt észlelvén – a tányérjáról etette belőle Flockit, aki az asztal alatt ült a perzsaszőnyegen. Utóbbi tényről én különben úgy szereztem tudomást, hogy beleharapott a lábujjamba, amikor a levest tálaltam. A leves és a desszert viszont kiválóan sikerült. Flocki nem kapott egyikből sem.
Elmentek, elmosogattam és kinyúltam. Kérek tehát egy kávét!