Kezét csókolom

12 éves koromban – mint minden serdülő lány – tele voltam kétségekkel a saját személyemet illetően. Ez a már nem, de mégsem állapot általában is szörnyű.

Nem. Rosszul mondom. Semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy én már nagylány vagyok. Kis termetű lévén duplán igyekeztem, hogy ezt másokban is tudatosítsam. Szörnyülködve hallgattam anyám ifjúkori kínos történetét, amikor ennyiidős korában, a házban lakó agglegénnyel összetalálkozván a lépcsőházban egyszerre mondták egymásnak, hogy „kezicsókolom”. Titkon úgy gondoltam, hogy anyám bizony elég hülye lehetett, de velem ez elő sem fordulhat, hisz én már tudom, hogy nem én, hanem nekem. A „Kezét csókolom” nekem jár. Eleve.

Hogy öltözködésemben is alátámasszam nagylány mivoltomat, legelső magas sarkú – mármint akkor nekem magas, ma inkább emelt laposnak mondanám – nyári papucs-szandálomat mindenhová felvettem. Anyám megbotránkozása és apám dühös, majd csúfondáros pillantásai mellett abban jelentem meg egy kajaktúrán a Dunaparton. Jelesül a Határcsárdánál sátrazó családomat látogatván botladoztam benne, meg a sárban az egész evezős társaság szemeláttára. Nem tudom, hogy csak tapintatból nem vették-e észre, vagy valóban a kutya sem törődött vele/m.

Az evezős társaság egy részével a két dunai szezon közti időben is tartottuk a kapcsolatot. A következő téli évad egyik szombatján hozzánk jöttek. A kb. 30 éves, enyhén vörös hajú, nőtlen Rácz Marci is, aki nyáron rám valamiért nagy benyomást tett, ezért készültem rá, hogy viszontláthatom. Később érkezett, én engedtem be. Félénk örömöm egy másodperc alatt lelohadt. Mérhetetlenül dühbe gurultam, mert semmi „kézcsókom”: az ajtóban, mint egy gyereket, letegezett, majd egész este tudomást sem vett rólam. Másnap felháborodottan számoltam be erről a sértésről anyámnak. Már nem emlékszem, mit válaszolt.

Ismét félév múlva a Nemzetközi Dunatúra alkalmával Esztergomban a Fürdőszálló éttermében nagy társasággal vacsoráztam. Apám mint magyar túravezető ragyogó némettudásával uralta a helyzetet, mellette én egyetlen fiatalkorúként, szemben, körülöttünk a kelet- és nyugatnémet, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, szerb vezetők és partnereik, valamint néhány budapesti funkcionárius és még több magyar túrarésztvevő. Voltunk vagy harmincan, nagyon színes társaság. Életemben először ültem ennyiféle náció között, az egész hallatlanul imponált nekem és minden igyekezetemmel próbáltam kezdő némettudásomat kamatoztatni. Mármint, ha valaki véletlenül szólt hozzám. Váratlanul megjelent az ajtóban Rácz Marci, körülnézett, majd emelt fővel és határozott léptekkel egyenesen hozzám jött, összecsapta a bokáját, elkapta a kezemet, és mielőtt magamhoz térhettem volna, teátrálisan kezet csókolt. A színpadias és ebben a körben szokatlan jelenet óriási tapsvihart váltott ki a többnyire tréningruhás jelenlévőkből. Ők nem ismerték az előzményt. Mit mondjak: égő vörös lettem, vörösebb, mint „gáláns” hódolóm haja, és ha lehet, még jobban utáltam Rácz Marcit.

Néhány év szünet következett. Legközelebb egyetemista koromban köszönt rám a 6-os villamoson. Most már indokolt volt a „Kezét csókolom”. Miután ráismertem, meglepődtem: hirtelen úgy tűnt, hogy alacsony, nem is csinos és megöregedett. Ösztönösen felötlött bennem a kérdés, vajon mi a csuda tetszhetett nekem rajta korábban. Csalódásomat jól palástolhattam, mert Marci rendkívül kedvesen kezdeményezte a beszélgetést, sőt, összes szabadkozó gesztusom ellenére leszállt velem a Margit körúton és a kapuig kísért. Közömbös dolgokról csevegtünk, miközben folyton ott motoszkált a fejemben, hogy én, hülye, valaha milyen hevesen gyűlöltem. Itt lett volna az alkalom ezt elmesélni neki, de valami visszatartott. Talán féltem, hogy harmadszor is nevetségessé teszem magam. Bizonyára feleslegesen. Ma már meggyőződésem, hogy akkor, ott a 6-oson inkább örömet szereztem volna az utólagos vallomással.