Az olimpiai babérok kapcsán

Kívülállónak érzem magam, hisz nem vagyok sportrajongó. Emiatt nem is érdeklődöm semmilyen nemzetközi sportesemény iránt, nem néztem az olimpiát sem – különben sincs tévénk. Mégsem tudtam kivonni magam alóla. A sajnálatos események különböző Internetes fórumokon folyamatos és éles hangú vitát váltottak ki, a cirkuszt pedig a média egyéb formái szintén eljuttatják hozzám. Noha maga az esemény már rég végetért, utóhatásaival alighanem sokkal többen, többet és tovább foglalkoznak majd, mintsem az eddig szokásos volt. A doppingbotrány részletei egyelőre naponta szolgálnak újabb hírekkel.

Megvallom, engem nem a sport, nem is a dopping, hanem a kiváltott reakciók foglalkoztatnak. Meglepett, hogy az emberek jelentős része nem a tiltott manipuláción, hanem az ellenőrzés formáján háborodott fel. Mintha az ügy valami kellemetlen apróság lenne, bocsánatos botlás, úgymond banánhéj, amelyen pechükre elcsúsztak egyesek, akiket még ráadásul megalázóan vegzáltak is. Különösen fatális, hogy az érintettek történetes hazánkfiai: sajnos többes számban. „Nem is lehet igaz, ... amilyen aljasan ellenőrizték, persze, csak a mieinket, ... nyilván megint pikkelnek a magyarokra, stb” – hallottam mindenfelől. „Nyomják Krahácsot” – jutott eszembe a hajdani kabarészám refrénje.

Hm. Mi ez a banánhéj? Kik és miért csúsznak el rajta? Valóban csak botlás? Ártatlanokat üldöznének, mi több, méltatlanul? Őszintén szólva nem értem ezt az értetlen felháborodást. Hogy-hogy? Más ne tudná azt, amit én, ami évek óta hallható, olvasható, szabad szemmel látható és a gondolkodó ember számára evidens?

Lehet, hogy a két világháború között még valóban személyes teljesítménnyel győztek az atléták, de nemzetközi versenyeken az utóbbi 30 évben a legtöbb fizikai erőn alapuló sportágban aligha lehet dobogóközelbe kerülni dopping nélkül. Megkockáztatom: ezekben a diszciplínákban nincsenek olyan helyezést elért sportolók, akiknek csúcsteljesítménye nagymértékben ne a gyógyszeripar "vívmánya" lenne. A mellékhatások mindenféle laborvizsgálatok nélkül a laikus számára is szabad szemmel láthatók. Már a 60-as, 70-es évek női sportsztárjainál feltűnt, hogy valami nem stimmel: Nem véletlenül becézték a szovjet Irina és Tamara Pressz női súlylökő világklasszis testvérpárt pejoratívan Pressz-fivéreknek (Press-brothers). Vagy vegyük csak kicsit később a nyugatnémet Eva Wilmset, aki gondosan sminkelt arca ellenére mély, férfias hangjával tűnt fel. Emlékszem a TV-interjúra, amelynek fő témája a másodlagos nemi jelleget befolyásoló anabolika volt, amely alkalmazását a hölgy természetesen tagadta. Akkoriban még nem tudták a vitaminnak álcázott adalékokat megfelelően kimutatni, ezért maradt gyakran a találgatás, utalás.

A probléma nyilvánossá válásához további löketet adott Németországban annak a néhány volt NDK-s (vagy más volt szoc. országból jött) sportolónak a nyilatkozata, akik a 80-as években áttelepülvén az NSZK-ba szenzációkeltő riportokban számoltak be az NDK élsport mindennapos praktikáiról. Legkésőbb ekkor mindenki tudomást szerezhetett a kockázatokról és mellékhatásokról. Az ún. „utikáder” (Reisekader) sportkarrier akkora privilégiumot jelentett az elzártságban élő versenyzőknek, hogy azok szinte bármilyen áldozatot vállaltak a státusszal járó előnyök érdekében. Az pedig teljes mértékben megfelelt a demokratikusnak aligha mondható NDK és egyéb szoc. államok gyakorlatának, hogy a funkcionáriusok, edzők és sportorvosok a potenciális károsodásról nemigen világosították fel védenceiket, még kevésbé a kiválasztott kiskorúak szüleit. Aki pedig saját tapasztalata alapján félt a mellékhatásoktól és netán ódzkodott a gyógyszerektől, arra egyszerűen ráparancsoltak: ha eredményt akar elérni – ami egyben nemzeti kötelessége –, akkor szedje naponta a „vitamin”-bogyókat. Ezt az edzőtáborokban szigorúan ellenőrizték is. A néhány megrázó személyes beszámoló érintettjei a jéghegy csúcsát jelezték.

Ezek a vallomások mintha nem szolgáltak volna elegendő elrettentő példaként. Az egyesülést követően hirtelen óriási kereslet támadt a volt NDK-s edzők iránt nyugaton. A babérra vágyók és sportpolitikusok szeme előtt csak a dobogó lebegett – bármilyen áron. A javuló ellenőrzési módszerekkel, ill. a perek növekvő számával párhuzamosan azonban egy idő után csökkent a keleti szakemberek ázsiója – és persze az olimpiai aranyeső is. Az utóhatások eredményeképpen időközben nyomorékká vált korábbi élsportolók és a következményekben meghalt áldozatok hozzátartozói elkezdtek erkölcsi és anyagi elégtételt követelni, amit természetesen a média azóta is hangos érdeklődéssel kísér. A polgári perek mellett időközben már bűnügyi ítéletek is születtek súlyos testi sértés elkövetéséért. De még ez sem bizonyult eléggé elrettentőnek: a dopping-kérdés máig is folyamatosan aktuális.

Különösen, mióta főleg body-building-körökben több haláleset történt a sokéves permanens (túl)adagolás miatt, a dopping rendszeres, visszatérően címlapokra kívánkozó botránytéma. A német sajtó évek óta cikkez arról, hogy milyen tiltott anyagokat, komponenseket tartalmaznak az egyes doppingszerek. Ma már tudjuk, hogy melyek az állattenyésztésből átvett, a sertések, marhák súlytömegét növelő hormonok (a hús, amit eszünk, ugye, izom) és rendszeres emberi alkalmazás esetén melyek ezek maradandó mellékhatásai.

A probléma tehát kettős: egyrészt a teljesítmény maga manipulált, másrészt – és szerintem ez a fontosabb – az izomépítők folyamatos szedése súlyosan károsítja az egészséget. Utóbbi pedig hosszú ideje közismert, ezért régen elmúlt az ártatlanság korszaka.

Az a tény, hogy a sportvezetés a doppingot támogatja és az ellene való fellépést akadályozza, nem mentesíti a sportolót a személyes felelősségtől. Nem hiszek abban, hogy az olimpiára több éven keresztül készülő nagykorú versenyző mindezzel ne lenne tisztában. Ma, a vízcsapból is ez folyik, a legtöbb konditeremben többé-kevésbé nyíltan kereskednek az anabolikákkal és nemcsak élsportolók a kuncsaftok. Hány vékonydongájú fiúcska megy az edzőterembe és jön ki néhány hét múlva többszörösére izmosodva? Mert, hogy sikk az őrző-védő-külső, és azt könnyen lehet edzés nélkül, csak tablettával is elérni. (Mellesleg hogyan magyarázható, hogy évtizedek óta még mindig újabb és újabb sportrekordok születnek? Az ember fizikai teljesítőképességének ne lenne határa? Nem kell feltétlenül istenhívőnek lenni ahhoz, hogy a földi teremtmények természetes – vagy isten adta – korlátain elmélázzon az ember.) Az elmaradó havi vérzés, a mélyülő hang, a szabad szemmel látható izomnövekedés a legnaivabbat is gondolkodóba kell, hogy ejtse. Nem véletlen a tenyésztett izomkolosszus-külső, de az sem, hogy a tornászlányok megállnak a növekedésben 140-145 cm-nél. Ami aranyos és észrevétlen egy kislánynál, az sajnos irreverzibilis és gnómszerű később.

Vagyis az összes ismert és negatív konzekvencia ellenére van dopping, és az tudatos. A versenyeken már rég nem a hamleti „lenni vagy nem lenni” a kérdés, hanem hogy sikerül-e a nyomokat eltüntetni. Utóbbi a nehezen kiszámítható pillanattól függ – amelyről szintén évek óta olvashatunk –, hogy ti. meddig kell szedni ahhoz, hogy kellően növelje az izmokat, és mikor kell abbahagyni, hogy már épp ne legyen kimutatható, de még ne okozzon a leállás teljesítmény-visszaesést. („Herandopen” – így hívja ezt az optimalizáló eljárást a német szakzsargon.) Hol van az optimum, ill. hogyan lehet elkerülni a bizonyítékot – sajnos inkább ez a kérdés. Aki ezt nem hiszi, olvassa el dr. Szerdahelyi Szabolcs egykori vezető sportorvos Schmitt Pálhoz, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökéhez intézett aug. 30-iki nyílt levelét.
http://hirportal.uw.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=436

A hormonnal „képzett” tenyészbikák túlméretezettek, betegesen abnormálisak. Ahogyan a kulináris csemegének számító hízott libamáj is erőszakkal, mesterségesen előidézett betegség eredménye – már pardon a hasonlatért. És ebből a szempontból szerintem teljesen mindegy, hogy egy-egy szer legális-e még vagy már tiltott. Az így elért sportteljesítménynek vajmi kevés köze van az egészséges versenyhez, az eredeti olimpiai gondolathoz. Megvallom, engem semmilyen nemzeti büszkeséggel nem tölt el az ilyen babér. Szememben ez egy illegálisan és veszélyes módon elért műteljesítmény (sport)politikai, üzleti és álnemzeti érdeket szolgáló, kétes értékű elismerése.

Ami az érdekeket illeti, az, persze nem magyar specialitás. A tény, hogy egyes tetten ért amerikaiakat (pl. Szöulban) nem buktattak le, üzleti szempontoknak volt köszönhető, nem holmi nemzeti preferenciáknak. (A TV-társaságok féltették a nézettségi kvótát.) Ettől a tény nem válik bocsánatos bűnné, sőt: magát az olimpiát, a nemzetközi versenyek egész rendszerét kérdőjelezi meg.

Az egyik tekintélyes berlini napilag sportrovata a minap „A bűnözés a fejekben van” címmel 3 oldalt szánt az athéni manipulációknak.
http://archiv.tagesspiegel.de/archiv/01.09.2004/1331029.asp
A doppingszakértő elmondja, hogy milyen akadályokba ütközik az ellenőrzés, amely természetesen nem az olimpián kezdődik. Többszázezer € befektetéssel elért kifinomult módszerekkel igyekeznek úgy a német mint az amerikai atléták a mérhetőség határán belül maradni, amely erőfeszítésben a mindenkori állami dopping-laborok segítik őket. Az edzőtáborokat vizsgáló szakembereket intézményesen akadályozzák munkájukban, a versenyzők gyakran időben kapnak fülest az bizottság közeledtéről. Werner Franke* szerint többek között azért sem tudtak Athénban lefülelni kínai, kazah, orosz sportolókat, mert ezekbe a totalitárius államokba csak vízummal lehet bejutni, így az ellenőr jöveteléről előre értesülnek a sportilletékesek. (Valamint, mert a fent említett „optimum” kiszámításában ügyesebbek voltak, mint a magyar versenyzők szaktanácsadói: lásd Nyílt levél – kiemelés tőlem.) A versenyeken továbbá sajnos szükség van a sokak által kifogásolt megalázó módszerekre, mert – az ellenőrzést kijátszandó – a versenyzők nem riadnak vissza az etikusnak legkevésbé sem nevezhető trükköktől.

Mindez, ismétlem, köztudott. Mégis: nem maga a tény, hanem az ellenőrzés mikéntje izgatta a szurkolókat. Az ember esze megáll! Én is amondó vagyok, hogy a fejekben van a hiba. A fent említett cikkhez illusztrációként Annus Adrián fényképe látható, nemzeti színű mezben, premier plánban. Nem értem. Most őszintén: a nyaka vastagabb, mint a feje, az izomtömegtől lépni alig tud. Ilyen testalkat láttán a vizsgálati módszerek milyensége lehet még kérdéses? Ha az utóbbiakat valaki sérelmesnek tartja, biztos, hogy sportról beszél? Valóban pikkelnének „a” magyarokra?

Ámbár, ...meglehet. Végtére is... nyomják Krahácsot. Talán ez is lehet az oka annak, hogy mennyire eltérő Werner Franke és Szerdahelyi Szabolcs fáradozásainak elismerése saját hazájukban.