A szabadsághoz vezető út

Egy megemlékezés, és ami annak kapcsán felötlött bennem

Az évfordulók divatját éljük. Ezek sorában, a német szempontból történelmileg különösen fontos esemény, a vasfüggöny magyarországi megnyitásának 15. évfordulójáról több rendezvényen is megemlékeztek Berlinben: a Magyar Követség hivatalosan politikai, a Collegium Hungaricum Berlin (CHB) pedig a fenti címen kulturális és tudományos jelleggel. Magam az utóbbinak voltam résztvevője.

A CHB kerekasztal-beszélgetése azt tűzte ki célul, hogy immáron történelmi távlatból szembesítse a korabeli aktőrök és a korszakot kutató szakemberek álláspontjait. „Közismert, hogy a történész legnagyobb ellensége a kortanú.” Ezzel az oldott hangulatot teremtő aforizmával indította a beszélgetést Alfred Eichhorn moderátor, az Info Radio RBB rangos szerkesztője. Partnerei Dr. Nováky Balázs nyug. határőrezredes, Németh Miklós volt magyar miniszterelnök, Günther Schabowski volt NDK politbürotag (1989. november 9-én ő jelentette be az NDK TV-ben, hogy mindenki szabadon utazhat), Dr. Axel Hartmann, akkor budapesti nyugatnémet konzul, valamint Dr. Andreas Schmidt-Schweizer és Dr. Hans-Hermann Hertle történészek voltak.

Nem kívánok kitérni a történeti tényekre. Ezek köztudottak, bár a beszélgetés során néhány kevéssé ismert és személyes momentummal egészültek ki. A lényeget, a végeredményt mindenki ismeri: Magyarország 1989 szeptember 11-én megnyitja az osztrák határt a nyugatra vágyó NDK polgárok számára, és ez a lépés két hónapon belül a berlini fal le-, majd az NDK összeomlásához, végül Európa újrarendeződéséhez vezet.

Érzékelhetően hozzászoktak már az elmúlt évek során a résztevő politikusok a témával kapcsolatban bizonyos kérdésekhez, ezek jelentős része nyilván ismétlődő. Továbbá az volt a benyomásom, hogy a moderátor Günther Schabowskit régebben ismerheti, és nem igen vallhat vele azonos nézeteket. A többször provokatív, de azért mindig az udvariasság határain belül mozgó kérdésekre a volt politikus gyakorlott retorikai rugalmassággal válaszolt, sok humorral és iróniával. A magyar partnerek felé a hangszínben a viccelődés ellenére mindvégig nagy tisztelet nyilvánult meg. Ez tükrözte a németekre általában jellemző hálás beállítottságot „a” magyarok iránt. Ezt magam itt élvén rendszeresen tapasztalom. Valami heroikust látnak az 1989-es eseménysorozatban. Gulyáskommunizmus ide vagy oda – a körülményeket kevéssé ismervén hasonló hierarchikus pártállami struktúrákat tételeznek fel a korabeli Mo-ról, mint az az NDK-ban ismert. Németh Miklós igyekezett ezt a képet eloszlatni. Gyakori lehet ez a kísérlete, mert kissé türelmetlenül és vehemensen magyarázta, hogy 1989-re már lerázta magáról a kormány a párt irányítását. Többek között ez is volt az oka, hogy az SED intervenciói az MSZMP-nél eredménytelenek maradtak: Magyarországon a döntések akkor már nem a "Fehér Házban" születtek.

Schabowski itt ironikusan emlékeztetett arra, hogy a kormányban is párttagok ültek. A magyar vendégek azonnal kontráztak: a Stasi bizony 1988-ban már elég rosszul működhetett, mert nem vette észre, hogy a szögesdrótot nem 1989 május 2-án kezdték lebontani, hanem már hónapokkal korábban. Erről az eseményről az SED vezetősége a TV-ből szerzett tudomást (Horn és Mock drótvágó ollóval a közös határon). Előbbit a jelenlévő történészek is megerősítették.

Hosszan forgott a beszélgetés a „hogyan volt egyáltalán lehetséges” kérdés körül. Németh Miklós személyes, szinte intim példák sorával illusztrálta a folyamatot, a kapcsolatot, amely őt Teltschikhez fűzte és amely az évek folyamán barátsággá mélyült. Többször ismételte, hogy a kölcsönös bizalom nagyobb szerepet játszott, mint a képviselt politikai pártok közötti különbségek. Egyáltalán, az egész beszélgetés során nem győzte eléggé hangsúlyozni az emberi vonatkozásokat. Az hallottak alapján ez elképzelhető, hihető volt. A volt miniszterelnök kerülte a hivatalosságot, szemmel láthatólag őszintén beszélt és az elmondott privát epizódok közvetlenné, feltétlenül hitelessé tették őt. Megrendítő volt látni felindultságát, amikor a folyton visszatérő kérdést többen is feltették egyszerre, hogy ti. mennyi pénzt kapott Magyarország az NSZK-tól ezért a történelmi lépésért. „Mi nem vagyunk emberkereskedők, mint Causescu vagy Honecker! Ezt megmondtam Kohl kancellárnak is!” – utasította vissza a kormányfő a gondolatot. Nagy önuralma ellenére hangszíne, remegő keze jelezte, hogy mennyire felizgatja még ma is méltatlannak tartott gyanúsítást, és utólag is sértve érzi magát méltóságában.

Meglepetéssel hallgattam Schabowskit, aki a legnagyobb természetességgel állította: „...a rendszer önmagában volt rossz, a gazdaság 1989-re végérvényesen tönkrement, egyszerűen össze kellett omlania...” Ez a „megvilágosodás” nem hirtelen érte, hanem egy folyamat eredményeképpen. Amikor megértette, hogy a magyarok kényszerhelyzetbe hozták az NDK-t és a Szovjetunió azt nem védi meg. Összes reménye az NSZK-ban volt. (Itt leesett az állam.) Úgy képzelte, hogy „...az NDK automatikusan meg fog erősödni, ha a határnyitás után az emberek érzékelik az utazási szabadságot. A szerencsét próbálók majdcsak hazatérnek, ha a nyugati rokonok néhány hét után kiteszik őket. (Nyilvánvalóan nem fogják tudni és akarni a keletieket folyamatosan eltartani.) Visszajönnek majd, ha bízhatnak benne, hogy bármikor újból elmehetnek.” Majd a lényeg: „A legnagyobbat tettük, amit az NDK valaha tehetett: megnyitottuk a határt.” Sajnálatos módon ezt a lakosság nem díjazta eléggé. „Ezért az egyetlen helyes lépés volt, hogy lemondtunk”. Ezt mint logikus és racionális ok-okozati összefüggést fejtette ki. Eközben nem éreztem benne semmilyen keserűséget. Igaz, Schabowski 75 éves és már koránál fogva sem beszélhetünk arról, hogy ma mellőzött, aktív szereptől megfosztott lenne. A dolgok fölött álló ember benyomását keltette, aki intelligens, képes tanulni a múlt hibáiból. Öniróniája, humora, valamint a tény, hogy nem mentegetődzött, de nem is védte a múlt hibáit, szimpatikussá tette.

Ennél sokkal erősebb volt Németh személyes érintettsége. Kimondatlanul is kitűnt keserűsége, hogy a következő mindenkori politikai elit kevéssé értékelte az átmeneti kormány, ill. az ő személyes teljesítményét. Az ezzel kapcsolatban kialakult vita során a történészek hangsúlyozták, hogy míg pl. Lengyelországban a Solidarnoszcz, ill. az NDK-ban a hétfői tömegtüntetések mozgalma egy alulról jövő nyomást gyakorolt a hatalomra földindulásként kényszerítvén ki a fogcsikorgatva adott engedményeket, addig Magyarországon a változások folyamatos reformok formájában egy államcsíny következményeként és felülről érték a lakosságot. A forradalmárokat a tapasztalat szerint megünneplik, a felülről jövő reformerek atyjait, úgy tűnik, nem. A ma is aktív korú Németh egy Kozma atyára vonatkozó kérdésre adott válaszában keserűen mesélte, hogy a magyar parlamentben a 10 éves megemlékezés ünnepi szónokainak egyike sem volt aktív résztvevője az eseményeknek. Sem a német, sem a magyar oldalon. A számára ismeretlen kitüntetettek feltételezhetőleg a drámai napok történéseinek peremén mozoghattak. A Németh Miklós idézte személyes élmények között legmegindítóbb Kozma atya mélyen keresztényi reakciója volt, amikor mindketten idő előtt közösen elhagyták a parlamenti ünnepséget.

Nem tudom, mennyiben alkati, ill. korosztályi kérdés ez. A dolgok felett álló Schabowskival ellentétben Németh Miklósban az est folyamán egy tehetséges, jó szándékú, karizmatikus, méltatlanul mellőzött és végtelenül megkeseredett embert láttam. A jubileum kapcsán, de a további évek eseményeinek ismeretében Murphy jutott eszembe, ill. az általa felvázolt projekt szakaszai:

1. Lelkesedés
2. Kijózanodás
3. Bűnös/felelős felkutatása
4. Résztvevők megbüntetése
5. Kívülállük kitüntetése

Sokéves tapasztalat, hogy az ilyen ünnepségek hol tartalmasak, hol kevésbé, intellektuálisak vagy mindenkihez szólnak, vagyis sokfélék, de általában egy jelzővel jellemezhetőek: vagy ilyenek, vagy olyanok. Ritka az, amelyik egyszerre színvonalas, informatív, tényszerű, egyben szubjektív és őszinte, mindazonáltal személyes indulatok ellenére sem személyeskedő. Az est számomra egyszerre volt felemelő és szomorú.

* * * * * * * *

Évek óta tűnődöm azon, hogy egyes személyiségek megítélése a mindenkori társadalmi, pártpolitikai szempontnak, nemzeti érdekeknek megfelelően mennyire különböző itt és ott, ill. vajon miért van ez így. Pl. Gorbacsovot hallatlanul nagyra értékeli a Nyugat, elsősorban természetesen Németország, míg otthon nem sokra tartják. Az orosz intelligencia véleménye egyenesen lesújtó róla, mert folyamatosan általános evidenciákról beszél kioktató hangon, tele modorossággal, felesleges sallanggal, nyelvtanilag és stilárisan hibásan használja anyanyelvét. Érdemei említésekor - glasznoszty és peresztrojka, felmondta a Brezsnyev-doktrinát, lehetővé tette a német egyesülést, Európa újrarendeződését, stb. – csak legyintenek: „Eljött a dolgok ideje. Ha nem ő, akkor fél- vagy két év múlva jött volna egy másik.”

Ami a hosszan semmitmondást, a közhelyeket illeti, ebben Kohl kancellár semmivel sem szorul hátrább Gorbacsovval szemben. (Az egyesülési ceremóniát követően a színvonalas napilapok ironikus hangnemben közöltek statisztikai adatokat arról, hogy hányszor hangzott el szájából Németország, valamint a német szó mint jelző.) Gúnyolták, hogy nem annyira intellektusával, mint inkább tömegével hat, a megalapozott kritikára való rendszeres nem reagálás, a kivárás utolérhetetlen bajnoka. Míg elődje, Helmuth Schmidt nemzetközi tárgyalásairól a tényeket közölte a sajtó, Kohlnál a protokollétkezések menüje került a híradás előtérébe. Hazai megítélését mind a mai napig erőteljesen beárnyékolja a pártfinanszírozási botrány. Sokak véleménye szerint „önhibáján kívül” hullott az ölébe a német egyesülés, és ezáltal – teljesen érdemtelenül – vonulhat be a halhatatlanok történelmi panteonjába.

De nézzük tovább. A magyarok kegyeiből már rég kiesett Horn Gyula, akit a német politika érdemesnek tartott a Karlspreis odaítélésére. Németh Miklóst is inkább Németországban ismerik el, mint odahaza. Tudom, senki nem lehet próféta a saját hazájában. De valóban csak erről lenne szó?

A történésznek az a dolga, hogy kellő időbeli rálátással tisztítsa meg a dolgokat a pátosztól, a rárakódott nemzeti- vagy csoportérdekektől és szakmailag, vagyis objektívan elemezze, értelmezze a történéseket, a folyamatokat és összefüggéseiket. A jelenlévő két történelemtudós felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a rendszerváltás előtti kormány már 1988-ban úgy átalakította az egész törvényrendszert, hogy az teljes mértékben megfelelt az európai demokráciák szellemének. Ezek a törvények tették lehetővé a többpártrendszert és a szabad választásokat. A határzár feloldása, az NDK menekültek kiengedése a különben azóta szabadon tanulmányozható dokumentumok alapján szerintük is szuverén döntésnek minősül. Szintén megerősítették Németh Miklós állítását, hogy Magyarország ezért a lépésért semmilyen anyagi juttatást, kedvezményt nem kapott cserébe Németországtól.

Idővel és történelmi távlatban nyilván minden a helyére kerül. A keserűség, mellőzöttség, avagy a belső elégtétel, akár az elismerés – nos, ezek persze nem történelmi kategóriák.