Gerd

Először a kutyát vettük észre. Kb. kéthónapos, ellenállhatatlanul szeretetreméltó, aranyos barna gombolyag. Bár leginkább farkaskutyára hasonlított, mégis valamilyen keverék. Bóklászott szemben velünk az álmos kis utca fényesre koptatott kövein. Az Antequerela negyed Granadában nem tartozik feltétlenül a kötelező néznivalók közé, nincsenek látványos épületek vagy terek, így turisták sincsenek. Itt főleg kézműves boltok, kisebb cégek jellemzőek, a környéket szerényebb „átlagemberek” lakják, meg egyetemisták. Szieszta idején minden zárva, épeszű halandó nem mászkál az utcán, így semmi nem vonhatta el figyelmünket a velünk szemben bukdácsoló medvebocsszerű kutyakölyökről. Póráza végén húzott maga után egy fiatalembert, aki szemmel láthatólag örült, de egyben természetesnek is vette, hogy a kutyus felkeltette érdeklődésünket.

„Ugye, milyen aranyos? Sokan megcsodálják. Ó, németül is beszélhetünk? Nagyszerű!”

Felragyogott az arca, és ha lehet, még közlékenyebbé vált. Szóval Dátcsának hívják, nyolc hetes, de még csak három napja az övé. Igen-igen, Németországba való, de már hosszabb ideje él itt. Hogy hogyan, miért? Az egy hosszú történet, minket biztosan nem érdekel. De ha netán akarnánk valamit inni – mellesleg ez itt épp egy megfizethető kávéház –, szóval akkor szívesen leül velünk, amúgy is éppen kis pihenőt készült tartani a kutyával. Ekkor vettem észre az ominózus elmaradhatatlan táskát. Olyan műanyag, piros-kék skótkockás szatyor, amilyenben a berlini vietnamiak és törökök hordják a bolhapiacra az értékesítendő portékájukat. Szóval, a kutyust tegnapelőtt kapta, a volt tulaj még ma elhozza neki a tálkáját és egyéb tartozékokat. Mert a szomszédok nem tűrték meg, ezért a gazdájának el kellett ajándékozni. De hozzá jó helyre került. Igaz, szerényen, de erre még telik. Higgyem el, inkább maga nem eszik, de a kutyaeledelt megvásárolja.

„Dátcsá, most ide szépen leülünk. Te az asztal alá. Helyes. Jó kutyus.”

Biztos nem hiszem, de az alig három nap alatt máris szinte összenőttek. Láthatom, hogy szót fogad, kedves. Szeretetet kap és azt viszonozza. Kár, hogy nem dohányzunk. Köszöni, egy kávét elfogad. Szóval, a kutyáért mindent. Különben van szakmája, villanyszerelő és nem szükségből hajléktalan. De Németország rémes, oda vissza nem megy. Kiutálta a családja. Mind egytől egyik bőrfejű neonáci. Összeveszett velük, meg a bírósággal is. Majdnem lecsukták, mert indulatból nekiugrott a kamionsofőrnek és szidta a bírót. Még ma is kikészíti a gondolat, hogy a gyilkost elengedték, őt viszont majdnem letartóztatták. Mert ilyen részrehajló a német igazságszolgáltatás. A török barátnője miatt. El akarta venni feleségül, csak épp mindketten munka nélkül voltak. A lány a 8. hónapban. Januárban éjjel. Mentek haza az utcán, amikor az a részeg barom a kamionnal elütötte. Képzeljem el, nyílt utcán egyszerűen belehajtott! Benyomta a kirakatba, nem volt hová elugrani. Terhesen amúgy is nehéz lett volna. Semmi sansz. Ott halt meg a helyszínen. A gyerek is ráment. Ő meg tétlenül és tehetetlenül nézte. Csak másfél évet kapott a disznó, azt is felfüggesztve. Mert nem volt beszámítható, véletlenül, nem előre megfontolt szándékkal. Hihetetlen! Aztán a flegma a legvérlázítóbb. Semmi sajnálom, vagy ilyesmi. Még neki állt feljebb, hogy ... (ezt nem értettem), a gyilkos náci rohadék! Na, ő itt teljesen berágott. Legszívesebben leszúrta volna a tárgyaláson, úgy tartották vissza. Esküszik, megöli, ha még egyszer a szeme elé kerül! Ezt ott meg is mondta. Képzeljem, a bíró őt fenyegette meg, hogy lecsukatja. Szándékos emberölési kísérletért. Több év letöltve, felfüggesztés nélkül! Neki ezt jósolták, miközben a gyilkos szabadlábon mászkál. Hát érti ezt valaki? Hol itt az igazság?! Ahol ilyesmi megeshet, ott nem lehet élni. Ehhez a náci bandához neki semmi köze. Nem, a lány szüleihez sem. Azok nem igen kedvelték őt, persze, azok törökök, ő pedig német. No, meg a terhesség, és közben se házasság, se munka. Ez, ugye érthető.

„Dátcsá, micsoda dolog, ne piszkáld a hölgy táskáját! Tessék itt ülve maradni!”

Amúgy egyáltalán nem kell hajléktalannak lennie. Csak éppen nincs kedve dolgozni. Meg nem is adnak munkát. Igen. Itt nem lehet munkához jutni. A hajléktalanság maga különben nem olyan borzasztó. Csak nagyon kell vigyázni, mert a csövesbe gyakran belerúgnak. Korábban együtt volt valakivel, az meglopta. Most őszintén: Hát milyen ember az, aki egy hajléktalantól elveszi a hálózsákját? Pláne, kollégától! A másik barátja nem lopott, csak mindig az ő nyakán akart élősködni. Ezért inkább többnyire egyedül. Most éppen ismét összeállt valakivel, az is német és rendesnek tűnik. Az is rögtön megbarátkozott Dátcsával.

Különben nem könnyű koldulni. A forgalmas helyeken rengeteg a turista, akiktől csurran-cseppen, de ételre nem akarnak adni. Ezért kitalált egy jövedelmező trükköt: Írt több cédulát, ezeket kiteszi maga elé a járdára. Az áll rajtuk spanyolul, hogy sörre, pálinkára, dohányra, whisky-re, hasisra. Ezen az emberek mulatnak. És mert őszintének érzik, így adakozók. Hát nem érthetetlen? Mindegy. Összejön egy nap 8-10,- €. Annyiból már meg lehet élni. Nem szív sokat, és arra egyáltalán nem költ. Nem kell. Az emberek hamarabb adnak néhány szál, néha egy egész doboz cigarettát, mint készpénzt.

Ó, a betegség nem gond. Először is nem beteg, de ha mégis, akkor elmegy az orvoshoz. Itt jó az egészségügy. A múltkor fogorvoshoz kellett mennie, azt a néhány eurót ki tudta fizetni. Továbbá tudja, hogy mi hol a legolcsóbb. Már 60 centért is lehet kávézni, nemcsak 2,50-ért, mint a turisták. Na, ez itt most 1,10, de a hely rendes, le lehet ülni, adnak egy pohár vizet is hozzá, szóval nem szólhatsz semmit. Különben van népétkeztetés is. Ha rászorul, naponta egyszer lehet ingyen is ebédhez jutni. Fürdeni Granadában kétszer lehet hetente. Nem is néz ki, ugye, elhanyagoltan. Ma véletlenül a nadrágja és az inge is egész elfogadható. Itt sokkal jobb, mint Bajorországban. Egyáltalán, a szociális ellátás széleskörű, emberbaráti és több az ingyenes juttatás. Na, és persze a klíma. De a legjobb Cádizban, ahol naponta van fürdési lehetőség. Lehet, hogy visszamegy oda. Gyalog eltart innen egy kicsit, de hát ráér.

„Dátcsá, azonnal ülj vissza! Így. Aranyos, jó kutyuli.”

A kutyáért mindenre hajlandó. Inkább éhezik, de neki mindent. Persze, hogy megnő. Igen, akkor majd másfél kilót is. Hát, valahogy majd előteremti. Ma nem tartunk még ott. Egyelőre kicsi és aranyos. Mindenki szereti. Segít neki pénzt keresni. A kutyával mindenki akar barátkozni, így adakozóbbak. Persze, kedves, tiszta és ápolt. Általában nyílt, barátkozó, de a rossz emberre rögtön rámorog. Nem is hisszük, de máris éberen figyel mindenre. Mellette nem lehet őt meglopni.

34 évesen, persze, lehetne akár nős is. De csak azért, hogy valaki főzzön rá? Arra nincs szüksége, főzni tud. Mondta is a török barátnőjének, hogy ne cipekedjék, csak szóljon, segít ő, főz is, ha kell. Őt nem kell ellátni. Perspektíva? Ja, ez nyilván nem tart örökké. Semmi nem tart örökké. Vissza? Hááááát, ... El tudná képzelni, hogy ha örökölne egy kicsit, mondjuk, akkor hazamenne. Igen. ... Egy kis ház, kerttel, néhány háziállat, ... Úgy Németországban is tudna élni. Lehet, hogy majd, valamikor, végül mégis hazamegy. Köszöni a kávét és a beszélgetést.

„Dátcsá, gyere, menjünk!”

seo clo2 klímaberendezés fertőtlenítése | pillangószív ivóvíz pillangószív ukrajna pillangószív pillangószív