A KŐKECSKE

Pünkösdkor temették Félix ükapát, az osztozkodásra Medárd nap délutánján került sor anno Domini 1910. A világon aznap senki sem volt szerencsétlenebb és vesztesebb Fülöp dédapánál. Nem amiatt, hogy csupán egy tanya jutott neki kilenc hold földdel, hanem inkább a kedvenc gyermekek, Jusztin és Jozefina, két egyhasi testvér és öccsük, az örökké mosolygó Márk fülsiketítő patvarkodása és gyalázkodása okozott mérhetetlen fájdalmat a bölcs öregnek. Hogy mi váltotta ki a perpatvart, valójában sohase tudódott ki, mert a szavak, bármily harsányak voltak, belevesztek a zápor zuborgásába, így a hallgatózók - családtagok és a jelentéktelen számú cselédség - csak annak a szónak az ismételgetését jegyezhették meg, hogy föld. Aztán Jozefina kicsapta az ajtót és a záporban átfutott az udvaron, felpattant kérője, egy bánsági fakereskedő - csodák csodája - éppen a kapu előtt várakozó komfortáblijára, pedig szívből utálta az okulárés daliát, aki a tavaszi vásáron figyelt fel parázs szemére. Forrt benne a düh és úgy döntött, feláldozza törékeny lelkét és roppant sovány testét, csak minél messzebb kerüljön a Sárkánysortól, halálos gyűlöletét bizonyítandó. Jusztin nagyapa viszont türelmetlenül várta suttyó legénykori álma beteljesülésének örömteli fejleményeit, amelynek percei hamarosan el is érkeztek. (Mert a valószerű létfelfogás igen magas fokát valló halandónak is, mint amilyen Jusztin nagyapa, vannak álmai.)
      Vidéki kocsmai dáridókhoz, ünnepi tivornyákhoz szokott Jusztin nagyapám előkelő étteremben ebédelt apjával a székesfővárosban, amikor otthonról végleg elszármazott fivéreit, Antalt és Gergelyt keresték (sikertelenül) csaknem országszerte, s útjuk Pestre vezetett. Merev derékkal frakkos pincérek szolgálták fel a fogásokat. Holott arcuk verejtékezett, talpuk alig érintette a földet, szálltak, dehogyis, suhantak a tükrös terem mennyei fényözönében, hozzá se értek a széktámlához és az asztalokhoz, amelyek lába jó állású volt, mint otthon a felsővárosi varrólányoké, kik izgalomba hozták Jusztin nagyapát. Poharak csengtek össze itt-ott a kalapos úrnők és halk beszédű urak asztalán és félszegen, mértékletesen a csipkézetes szélű ragyogó tálcákon, itt kissé határozottabb hangon a kriglik és az üvegek, másként a teli és másként az üres flaskók (micsoda muzsika!), de ezek is egészen véletlenül. Hangfoszlányok szálltak, összefonódtak és lebegtek a fűszerillattal, rántott hús és gombamártás, vaníliásdesszert és ínyes borok élvezetes illatával, majd távolabb, a kisteremben a bársonyos dohányfüst édes-kesernyés gomolyával. Halkan zsongott az a csodás mikrokozmosz és volt abban a zsibbasztó morajban valami titokzatos, megnevezhetetlen, fennkölt. Nem csoda, hogy ilyen miliőben szárnya nőtt a pincéreknek, képzeletben velük röpködött Jusztin nagyapa is, már-már a tükrök, a káposztalevélre emlékeztető kárpit fölé, a rózsás csillárokig emelkedtek, mint az oltárképek felnőtt angyalai a nagytemplomban. Jusztin nagyapa most már a mennyezetről figyelte, mi történik odalent: a tulajdonos, vizslató pocakos úr, mint Mátyás álruhában, hol a konyhaajtóból, hol az aranykeretbe szorított hatalmas tükör mellől ellenőrizte, rendben történik-e az általános repkedés. Mindenki elégedett, sőt boldog volt, az urak és a hölgyek arca pírtól feszült és úgy tűnt, semmi se vethet véget annak a sehol másutt nem tapasztalható temérdek élvezetnek, amellyel a félig nyitott ajkak a tányérok fölé hajoltak lassan, hosszúra nyújtva a táplálkozás gyönyörét, vagy mohón, attól tartva, soha se telnek el a nemes ízekkel. Alighogy elállt az eső - a megdöbbenéstől pityergő hallgatózók fülében még dörgött Jozefina szitkozódása -, a Sárkánysor 46-os házára frissen festett táblát szegezett a cimfestőinas gyengéd, óvatos ütésekkel, nehogy sérelem érje a munkát, meg hát csak pár napja szegődött el. Ki gondolt akkor Fülöp dédapára, akinek hangját oly ritkán lehetett hallani, és az idegen kézre juttatott földre! Az, úgymond, elkótyavetyélt apaira! A cirádás úriház szebb volt a többinél, magas és tekintélyes; spalettás hat ablaka a táj egyetlen jelentéktelen folyócskájára nézett, amelyet a rohanó esővíz olyannyira megduzzasztott, hogy már-már feltörte a híd talpát. Négy gránitlépcső vezetett a hamuszín ajtóhoz, éppen olyan, mint a temető csöndjében lapuló kripták nemes anyaga, ami a mulandóságra emlékeztette a vendéget és más betoppanót. A táblán hátracsapott szarvú vaskos kecskeféle kuporgott haragoszöld fűben. A kőkecske! Szeme kiguvadt, mint Jusztin nagyapámé és csaknem az egész rokonságé, az ő szemüket festette meg bátran az ügyes mester, hamis mosolyú, csodálkozást színlelő pufók ábrázatukat, haszonleső ravaszságukat, tudatalatti véletlenből-e vagy heccből, ezt már sohase tudjuk meg.

     Jusztin nagyapa bejegyzése a pávaszemmintás mohazöld könyvébe: Vendéglöt nyitottam 910 jun10. Kerekes Pistának megattam az adóságot 670 korona. Üvegesnek tükörre 60 korona Függe Miklós és Pór Márton pincéreknek elöleg 70 kor. Bor Baranyábul esső miatt nem érkezet. Első vendég jun. 10-dikén 8 óra 10-kor Mák Ferenc disznokereskedö és fija Joska. Fogyasztottak: 2 adag malacpörkölt 4 töpörtös pogácsa 1 lit rizling 1 szoda Összesen 6 korona 4 fillér Még 22-en jöttek. Bev 52 korona 10 fillér. Sört rendelni (5 hordót) A konyhán 4 tányér eltört. Julit elküldeni mert berugott

      Ősünk Franciaországból jött Pannóniába vagy négyszázötven évvel ezelőtt, állítja a családi hagyomány. Címerén kardot villogtató oroszlán táncolt ágaskodva, fogait vicsorgatva, alatta zöld mezőben három kék hullámvonal rikított párhuzamosan. Mindössze ennyit jegyeztek meg róla a családban. A Dunántúl szellős, erdős, szőlős dombjai tetszettek meg a nemes elődnek, új tanyája kietlen kastély lett egy hatalmas rétvíz szélén. Tavasszal fülsiketítő brekegés fájdította a Loire finom csobogásához, a szeretett otthoni erdők csöndjéhez, a pagonyban búvó pipiske civiteléséhez szokott fülét. Honvágyát enyhítette, hogy a békanyálas, piócás hansághoz néhány falu is tartozott zsellérestül, jószágostul. Így mesélték a család vénjei, akik már réges-rég elszakadtak nemcsak a mesebeli messzi folyómente, hanem a dunántúli ködlepte vizek emlékétől is. Akárhány levéltárban néztem utána a dolognak, családunk francia nevére a nemes urak, de a közelükben forgolódó alacsonyabb származásúak neve között sem akadtam, hanem annál gyakrabban zsellérek, kisgazdák, számadójuhászok sorában. Azonban ma is használatos mondásaink egyike - a hitetlen Tamások szájából gyakran hallani:
      -Akkor lesz belőled valami, ha újra látom a Lóvár vizét. Lóvár! Aligha a dunántúli várlak - meglehet, csupán kúria - neve volt Lóvár. S mily különös koincidencia: legtöbbünk neve, akárcsak a déd- és ükapáké és testvéreiké és azok gyermekeiké, francia vagy idegen hangzású. Pedig legfeljebb paraszturak voltak, bő gatyában, lajbiban jártak, hajukat, mint hallottam, régente három varkocsba fonták, mint a pórnép általában. Ételeink íze és illata viszont messze földön elhíresedett a vendégeink által. A titok szülőről gyermekre szállt, leányágon öröklődött, persze a lánc velem megszakadt, betegségem miatt sohase ötvöződött újra össze: gyomornyaggató anorexiám az oka, hogy gyermekkorom óta messze kerülöm a híres kotyvasztások színhelyét, az ősi laboratóriumot, nemhogy tésztaformálással, szalonka-kopasztással, levesillatosítással tegyem még keserűbbé amúgy is boldogtalanra sikeredett életemet. S nem hagyhatom ki azt az eseményt sem a múltból, amely sorsfordító, mondhatnám végzetes volt az ősök életében. Az Eppur si muve már elhangozhatott, amikor egyik szerény műveltségű, ám borban baklárius ősünk a keresztkomájánál vendégeskedett Budán, s a vacsoraasztalnál egy patikusmesterrel vitába keveredett az ég forgásának tudományáról. Nem mintha különösebben érdekelte volna a Föld statikus volta vagy mozgása, ám truccos ember lévén nagy szóval kiáltozta a szerémi fehérbor hatására: A glóbusz márpedig forog! A patikárius, aki bíborosok és püspökök denunciánsa vagy a király udvarjárója volt, befújta az esetet ott, ahol ősünket hamarosan deklasszálták, nevét a nemesek könyvéből törölték, és még szerencse, hogy nem tartoztatták le, mert időben útonbujdosóvá lett. Jóllehet nem voltak nyugtalan vándorvérűek, a fiai szintén kénytelenek voltak tovafelé menni. A déli végekre is jutott belőlük, amikor jobb élet hitével forrt ide a nép. Ám az örökforgó golyó neve tabu a családban, ma is azt tartjuk, ha kiejted azt a szót, hogy glóbusz, egész biztosan balszerencse ér.

      Jusztin nagyapa bejegyzése: Okt. 4-ike Lódoktort megvendégeltem Csillagot és Holót beoltá kettős adaggal. Juli hónap ösmét jöhet. Sári ellopott 5 koronát. Hordókat kifizettem 85 korona. Özvegy Kondás Regina Zsofi nevü hugának lakodalma lessz vasárnap. Bodag Misi vőfény kölcsön kérte a sárga ruganyos kocsit, 5 birka 330 lit baranyai rizlingg. Pálinka van. 1 ártány. 150 kilo kenyér. Rétest Lencsés Kati nyujt. Sándor rezesbanda. Főz Nádas Borbála (2 korona). Konyhafelülli falra cirádát pingált Káplár Feri (1 korona).

      Petrőcről került a családunkba a tizenkilencedik század hetvenes éveiben Keresztes Róza, másképpen Énekes dédanyánk. Első perctől családtagnak érezte magát, alig múlt el néhány nap, híressé vált a mondókáiról. Karcos hangon szokta volt ismételgetni mások felkapaszkodása vagy kotymányba bukása láttán: Amennyit felfele, annyit lefele fordul a kerék. Akkorra már módos parasztcsaládnak számítottunk. Fülöp dédapám, aki oltárhoz vezette őt, Félixnek, a helybeli báró számadójuhászának Klára leánya előtt született három fia közül a középső volt. (A másik kettő pólyás korában szemverésben meghalt). Fülöp dédapa csodával határos módon életben maradása miatt volt szerencsésnek mondható: őt is elkapta a görcsös nyavalya, a ráfektetett ajtót levették már szikkadt kis testéről, amelyet megkékített a halál, amikor valami verébféle hussant be az ablakon és a gyermek a szárnycsapkodásra feléledt, tejet kért mézeskenyérrel, hasonlóképpen, mint a bibliai csodák szereplői. Félix ükapa nem szívlelte a menyét, mert Énekes dédanyám rátarti, veszekedős asszony volt, szókimondó, aki főleg családi összejöveteleken, de úgy, hogy idegenek is meghallják, nem átallotta előszedni a kőkecske-témát. Általában rigmusokban beszélt olyankor, csípősen példálózott, mint akiben rossz szellem mocorog. Így: Addig lapul a kőkecske a barázdában, míg szét nem verik. Vagy: Ahol nincsen kölkecske, akad ott egy kőkecske. Megint más: Tudjátok-e, melyik kecske nem mekeg? No? Hát a kőkecske! A kardos oroszlán helyett új állat jelezte ugyanis a család felemelkedését, ezt még a szomszédos falvakban is beszélték. Így lett jómódunk szimbóluma a kőkecske. Egyszerű a történet: hatalmas nyájat bíztak Félix ükapára, Bácskaságban alig volt nagyobb annál. Legényeivel egészen a szikesre terelte a bégetőket, a Völgyön túlra. Állandó egrecíroztatás közepette oly szigorúságban nevelte a bojtárokat, hogy elég volt elköhinteni magát, elejtették a sajtárt. Ismert az akríbia, amivel az utolsó megvénhedt bürgével is elszámolt urának. Becsületes munkájáért tisztességes kommenciót kapott. A juhászok eleje volt. Két év múltán földet vett, a legkövérebbet a déli határban. Boldog embernek számított volna, ha a felesége, Kakas Örzse nem tébolyította volna hétvégenként, amikor hazajárt tisztát váltani. Merthogy megtagadta tőle a szerelmet, a véle hálást, halk szóval csak annyit mondva, addig nem lesz gyermekáldás, amíg nem kanalazza ezüstkanállal a madártejet. Félix ükapa káromkodva pásztorkodott hétfőtől péntekig, szedtevettézve indult szántani szombat hajnalban, gyalázkodva beszélt az asszonynépről és a nyomorúságról a vasárnapi mise után a kocsmában. Egy ködös márciusi reggelen furcsa valamit fordított ki a földből az eke: kecske formájú kő sillámlott a barázdában. Ükapám addig forgatta, fürkészgette, mígnem a csoroszlyára ejtette, s most láss csodát: csak úgy dőlt belőle az aranypénz! Hamarosan kőházat vett Félix ükapa a főutcán, azután még egyet, azután oltárt emeltetett az új templomban, kettőt is, a következő évben fia született. Lépes gazda lett az ükapám, a vagyonnal nőtt a tekintély, mivel e kettő mindig együtt jár, mint fény és árnyék, két szerető testvér. Csakhogy a kőkecskét senki se látta ükapámon kívül, ő is mindig másmilyennek írta le, egyszer hosszú nyakúnak és hatalmas tőgyűnek, másszor vemhesnek és nevetősnek, legközelebb meg már szürkének és olajbarna hasúnak. Egyre nagyobb gyanakvással hallgatták egykori bojtárjai, az urasági cselédség, a rokonság. Mélyült a sejtelem és nőtt a gyanú, mind többen vonták kétségbe a kőkecske létezését. A telhetetlen parasztok viszont olyankor is szántották, túrták az anyaföldet, amikor már fölösleges volt, egymás földjére átszántottak, ott keresgéltek, kapirgáltak, s ez a természetellenes viselkedés gyűlölködést, bosszút, vádaskodást szült. Nemsokára híre ment, hogy betyárok cirkálnak a határban, a tanyákra is bekukkantanak és azzal dicsekednek, nem ismeretlen számukra a környék, mert itt egy juhász…
      Lehetséges, hogy Félix ükapa homályos dolgokba ártotta magát? Anyagi megjavulásunkat illető számtalan kérdés bolygatja agyamat. De nincs, aki akár egyet is megválaszolna. Annyi igaz, hogy családunk főleg szegény sarjai, a lecsúszott rokonok ma is különös kíváncsisággal viseltetnek a föld mélye iránt, vérükben a turkálás. Vájják, ásózzák a talajt ott is, ahol nem kell, mint a piramisok feltárói, az idegen földet sem kímélik, ha módjukban áll távolabbi ég alatt kutászkodni. Földre szegett szemmel járnak mindenütt, mintha keresnének valamit.

      Sorok a mohazöld könyvben: Jan 4-ike 911 Bodag Misi a sárga kocsit miután még okt 7-e éjjel eltörte most se hajlando megcsináltatni. Pörölöm hétfön. Jámbor Péter látta, hogy Vadász Pistának Kati lányát hempörgeté a kocsi ülésen a lakodalom után. Aztán a fojóba boritotta. Uj lámpák petrólejum 1 kor. 20 fillér. Pór Marci hektikás, bérét kiadtam 10 korona. Falrul cirádát levakarni mert Tötös Pista bácsit a felesége fújt orcájára és gombos csöcsére emlékezteti. Tisztelendöurnak 1 hordó baranyai vöröst kültem.

      Bármennyire utálták a családban, vidékünkön asszonynép iránt szokatlan tisztelet övezte Énekes dédanyámat. Nagytörvényű, acéltestű asszony volt. Attól kezdve, hogy átlépte ipa és napa küszöbét, fáradhatatlanul dirigált, ítélkezett és élete végéig nem hagyott fel szekatúráival. Két okból nézték el (kivéve Félix ükapát) kellemetlen természetet. Az egyik: csaknem minden évben szült. Huszonöt esztendeig tartott e termékenységet bizonyító sokasodási processzus, eredménye tíz fiú és hét leánygyermek, közülük három leány - Franciska, Johanna és Helén - pár hetes korában meghalt, hasonlóképpen két fiú - Lőrinc és Frigyes -, Lajos pedig tízéves volt, amikor a Palicsi-tóba fulladt. Fülöp dédapámnak (akit apja a szájas asszony és a szaporasága miatt nem szeretett, amit még a halálos ágyán is kinyilvánított), akit másként Tejfölösnek neveztek, mert a felesége egy reggelen a szőlőbe induláskor megszégyenítette oly módon, hogy veszekedés közben az utcai csődület szeme láttára a fejéhez vágta a tejfölöskannát, szóval dédapámnak nyolc fia maradt - Jusztin, Félix, Marcel, Antal, Benedek, Gergely, Emil és Márk - és három leánya - Jozefina, Lujza és Fruzsina. Énekes dédanyám amint elválasztotta őket az anyatejtől, többé nemigen törődött gyermekeivel, egymást nevelgették, amely munkába besegítettek a távolabbi (nincstelen) rokonok, de legfőként a cselédek. Félix a századelőn kivándorolt Amerikába, soha többé nem látták. Marcel alulnősült Baranyából, napszámoslányt vett el, akit válogatott kegyetlenkedéssel igyekezett elűzni a család, de nem sikerült. Marcel feltékenykedő, komisz természetű, befolyásolható ember volt, ugratások, bujtogatások célpontja. Búskomorságba esett, amikor a felesége hat hónapos terhesen felakasztotta magát. Antal Budapesten ötvösmesterséget tanult, gazdag aranyműves családból szerzett feleséget magának, Gergely öccsét is felcsalta az úri életbe, kiiskoláztatta, hivatalnokot faragott belőle. Nem jártak haza. Emil papnak tanult a környék csodálkozására, mert a család nem volt kimondottan vallásos. Alighogy kikerült a kalocsai papneveldéből, végzett vele a tüdőbaj. Benedek huszadik születésnapján megázott a mezőn, kavernában halt meg. Márk, a legkisebb fiú, az örökmosolygó, roppant sok bosszúságot okozott Jusztin nagyapának a Fiastyúkhoz címzett éttermével, amelyet a főutcán nyitott nagy csinnadrattával és pontosan úgy rendezett be, mint fivére a Kőkecskét a Sárkánysoron. Habár ott már nem volt kövezet, a Kőkecske a vasútállomás meg a temető közelsége miatt kedvezőbb helyen volt, mint a napjában százszor is káromkodva emlegetett Fiastyúk. Ezenkívül Márk a vendégekkel, borárusokkal, pincérekkel, cselédekkel, piaci kofákkal ellesette, hogy s miként főznek, szolgálnak fel a Kőkecskében. Ezután mindent leutánozott és ahol csak tehette, vég nélkül ócsárolta Jusztin nagyapa éttermét, személyzetre, tisztaságra, konyhára sértő, sőt ízléstelen megjegyzéseket tett, persze alaptalanul. Igaz, Jusztin nagyapa se maradt adós, az örökmosolyra vonatkozó célzásai és híresztelései olyannyira becsületbe vágtak, hogy évekig húzódó pörösködést eredményeztek, a bírósági eseményeket a családon kívül a egész környék feszült figyelemmel kísérte, a helyi sajtó is beszámolt róluk egy-egy botrányosabbb tárgyalás után. Amikor viszont Jozefina 1913 tavaszán talpig feketében, szenvedő arccal leszállt a déli vonatról és a virágba borult állomásról a Fiastyúk felé vitette magát a kocsival, nyilvánvaló volt, hogy Márk konyhájával nemcsak a városban, hanem egész Bácsországban senki se vetekedhet ezután. Eldőlt a küzdelem. Mert Jozefina nagymestere volt a kulináriának, a tradíció folytatásában is rajta volt a sor, különben Fruzsina még serdülő volt, Lujzát pedig akkorra már beadták a veszprémi zárdába. Természetes, hogy Jozefina, ki hihetetlen erős elhatározásból és szívós gyűlölettel még mindig lépten-nyomon gyalázta Jusztin nagyapát (nem tudni, miért, de tény, hogy sohase békültek ki), Márk éttermében jeleskedett. De nem tartott sokáig a bűvöletes gyönyörűség. Márkot 1915 őszén az orosz frontra vitték, ott fagyott meg elevenen Szibéria őserdejében. ( Állítólag holtában is mosolygott.) Jozefina még huszonkilenc évig tartotta fenn az
      éttermét, azután őt is utolérte a tüdővész. Dédanyám másik jó tulajdonsága csodálatos énektehetsége volt. Amikor nem perlekedett vagy olvasott, dalolásba fogott. Kivételes alkalmak voltak azok, annál is inkább, mert csak a szabad ég alatt, sub divo ejtette hatalmába az éneklés ihlete, a Mindenthalló tiszta egének édes ízével a szájában vagy rojtos felhőinek illó zamatával a nyelvén danázott, s minél tágasabb mezőn, annál gyönyörűségesebb orgánummal. Olyankor még örök ellenségei is felütötték fejüket a munkából, hogy meghallgassák. Amikor viszont kozmikus méretű elragadtatásából visszazökkent a földi életbe, újrakezdte kiállhatatlan bölcselkedését, amely sokszor éppen az úgymond fellegjárók, a színészek, énekesek, írók, vándorfestők - mihaszna emberek - ellen irányult, szégyenteljes szavakkal illette az efféle népséget a semmittevésük miatt, mint ahogyan a családban és a városban, sőt, messzibb vidéken is szokás volt mindenki részéről, aki épeszűnek és szorgalmával a közösség hasznos tagjának számított.
      Újságolvasás, kávézgatás, parancsosztogatás volt a fő időtöltése még akkor is, amikor a gyermekei toroklobban vagy skarlátban küzdöttek a kaszással. Ünnepnapok reggelén a család fiataljai és gyermekei, a cselédek és azok gyermekei mégis kezet csókoltak neki, mire ő cukorkát nyomott a tenyerükbe, miközben a legrejtettebb, leginkább szégyellt hibáikat a jelenlevők füle hallatára könyörtelenül a fejükre olvasta. Királynő volt.

      Jusztin nagyapa sorai a zöld könyvben: Május 16-ika 913 Éttermet kibövitettem Konyhába még egy sporhetot épitettem 20 korona. Ablak. Ajtó. Gerendák 56 korona. Légyszar Verus kimeszelte az egész házat 2 korona Jozefina a rézüstöt követeli Márk felheccelte ellenem Követel még 3 mozsarat és a vaspántos nagyládát. Üzentem, hogy nem

      Annak, hogy dédszüleim két gyermeküket is felajánlották a Mindenhatónak, három okát vélem látni ennyi év távlatából. A századelő csöndes, mozdulatlan bácskai levegőjébe furcsa szelek ismeretlen ideákat hoztak hol lengedezve, hol süvítve. A petrőci rokonság városunkba költözött és éppen tollasodásnak indult ágában egy Oroszországot megjárt forró fejű ifjonc beoltott néhány legényt az új hajtással. A gyümölcs (akkor) eredetinek, vonzónak ígérkezett, de családunkban felháborodást váltott ki, ellenséges fogadtatásra talált még a szegényebbeknél is. Énekes dédanyám kitiltotta a házból a cucilista atyafiságot, mégis fennállt a gyanú a családunk részéről, hogy titokban rokonszenvez velük. Ennek cáfolására, mintegy ellensúlyozva a petrőci rokonok megbocsáthatatlan botlását, Lujza (később Mária Ludovika főtisztelendő nővér) tizenkét évesen Krisztus menyasszonyának készült. A második előzmény pedig a következő: Énekes dédanyám hazafelé tartva az almási búcsúból, miután jól kiénekelte magát a zászlóvivő után haladva, pár percre kiállt a sorból s lemaradt, hogy a gyaloglástól és az égető melegtől kipállott combját lehűtse oly mód, hogy a szoknyáját kissé felemelve combját az út porával hintőztette. E cselekvés végeztével elmerengett, és már messze járt a menet, amikor egy fa tövében meglátta Szűzanyát talpig ezüstben. Nem szólt semmit a villódzó nőalak, csak bámulták egymást egy ideig, aztán eltűnt a látomás. Fél év múlva megszületett Lujza, vézna babácska, gyenge hajú és halkan síró. A harmadik ok: dédanyámnak volt egy Bálint nevű öccse, csodaszép legény. Egy észak-bácskai földbirtokoscsaládba nősült be, a harcsaszájú leány, akit elvett, igen nehezen kelt el. A szerelmes asszonyka addig hízelgett apjának, míg az kastélyt és szép birtokot íratott a vejére, aki attól kezdve igencsak kevélykedett és híressé vált a duhajkodásairól. Énekes dédanyám mindenórás volt, amikor ez a délceg öccse Szent György hajnalán ivócimboráival és muzsikosokkal zsúfolt kocsin hazafelé hajtatott a nyilvánosházból. Dühében, mert a farádtságtól megsápadt zenészek nem bírták már szusszal a muzsikálást, ostorával közébük csapott és ocsmány nótázás, káromkodás közepette a harmatos búzába hajtatott. Amikor meglátta a kőkeresztet, amelyet Félix ükapa emeltetett valamikor egy tűzvész után, Bálint előkapta a vadászpuskát, amely nélkül tapodtat se mozdult sehova, amióta felvitte az Isten a dolgát, és rálőtt a keresztre. A visszapattanó lövedék a homlokába fúródott. Pap nélkül temették, a családot kis híjan kiátkozta az egyház. Harmadnapra megszületett Emil, nyakas, morcos gyermek, uralkodó természete akár a császáré. Magába vonuló, tudományéhes növendéke lett a kalocsai papneveldének, Lujza izmos, magas alakja viszont messziről kitűnt a többi kisapáca végtelen sorából a felszentelés napján, amelyen Énekes dédanyámon és Fülöp dédapámon kívül az ikerpár, Jusztin és Jozefina, a petrőciek közül pedig Kornélia nővér, kassai apáca is jelen volt. Miután a gyermekeiken a kedvező változásokat konstatálták, a felszentelés után dédszüleim dicsekedve hirdették odahaza, hogy Istennek kedves volt a választás. Sok év múltán Mária Ludovika főtisztelendő nővér restelkedve nézett körül a szegedi Fogadalmi Templom felszentelésekor tartott vacsorán, mert vérig szégyenben érezte magát az egyik püspök megjegyzése hallatán, mármint hogy mégis furcsa, sőt megengedhetetlen, hogy egy főtisztelendő nővér - maholnap zárdafőnök - édes fivérei kocsmát tartsanak. Aztán 1916-ban, Kisboldogasszony napján a következő történt: amikor haldokló sógornőjétől, Jusztin nagyapa hiripes mellű Ilon feleségétől távozott, az étterem előtt (fejét az ajtótól elfordította) megütötte fülét az iszogatók skandálása: Apácák csak azért lettek, mert férjhez nem mehettek! E két okból többé nem látogatott haza, csak az anyja temetésére jött el. Levélben tiltotta meg, hogy bárki is látogassa a hirhedt családból.

      Jusztin nagyapa sorai a pávaszemes könyvben: 914 sept 8 Fruzsina bérmálása Ünnepi ebéd 300 fő 20 korona Csapos sör 3 korona 20 fillér. Három süldő Aranyos Petronella és Gáspár bérmaszülők ajándéka. Fonyott kalácsot Palóc Ádám felesége Sári sütötte 3 korona 80 fillér Kenderesi sógorék citeráztak Nyolc birka levágása utólag Tokos Feri nyájábul Fizetve nincs. Nagyapám bojtára vót.

      Jusztin nagyapa házassága sok fejfájást okozott a családban. Petrőcön szemeltek ki számára menyasszonyt, de Jusztin nagyapa, mivel a leánynak szétálló füle és izzadós lapátkeze volt, hallani se akart a házasságról. Pedig a leány szülei tizenöt lánc földet és tízezer koronát ígértek hozományul, ebből az étterem új külsőt kaphatott volna, meg a konyha, udvar is átalakításra szorult. Félévi kommendálgatás után Veréb Örzse felsővárosi gügyü a gangosan járó Gyöngyös Ilonnal hozta össze, a környék egyik legmódosabb gazdájának egyetlen leányával. A kézfogó előtt (ahogy a szokás diktálja) az örömszülők megállapodtak: mi jár a leánnyal és mikor írják; ám az átírást Gyöngyös József kérésére többször elhalasztották. A lakodalom rég lezajlott, az ígért ingatlan még mindig az öreg Gyöngyös kezében volt, pénz sehol. Énekes dédanyám rigmusai mind gyakrabban emlékezetették az újasszonyt apja kötelezettségére: Iluskánk Gyöngyös, útja göröngyös! - kiáltozta az udvaron, amikor a menye az első pofont kapta az urától, amiért elejtette a boroskancsót a pincében. - Gyöngyös Ilus, buta libus! Ki mennyit húz a házába, annyit rak a szájába! - hallotta érces hangját az egész Sárkánysor.- Gyöngyös Ilus délig hál, vigye el a döghalál! - De erre már megborzongtak a sárkánysoriak. A fiatalasszony akkor már valóban halálos beteg volt, csakhogy nem a fekete halál, hanem a tüdőbaj kezdte ki nehéz munkához nem szokott szervezetét. A temérdek sok selyemruhát, formás cipellőt, a kalapokat, ékszereket, amit a szépséges menyecske a sárkánysori verandás házba hozott s amit már nem viselhetett (egyrészt mert megtiltották neki, másrészt mert depresszióba esett), a család nőtagjai már próbálgatták, sivítoztak, mint az oldalba rúgott kiskutya. Minden lehallatszott a pincébe, ahova Gyöngyös Ilust zárták, hogy ki se engedjék, míg meg nem érkezik a hozomány. Arra várhattak. Gyöngyös József valami váltóaláírással minden vagyonát elvesztette, koldusbotra jutott. Akkor pedig már a világon voltak az ikrek: Mór, az apám, és Izsó, aki mindig gyengélkedett és elsőáldozás után meg is halt (Pedig a rokonság akkor már vizsla szemmel leste, melyikük lesz a kedveltebb gyermek, mert kedvencnek lenni annyit jelentett a családban, mint griffmadárként pompázni a seregélyek hadában.) Amikor nagyanyámon elhatalmasodott a kaverna, Jusztin nagyapa vett egy házat a Vasút utcában, ott haldoklott a felesége. Szomszédok, cselédek, a rokonok szegényebbje nyitott rá ajtót hébe-hóba, egyszer Mária Ludovika is meglátogatta. Rajta pihegtek az apróságok, rendületlenül szoptatta őket Gyöngyös Ilus, mint aki minden erejét és (rendes esetben egész életen át adagolható) anyai szeretetét igyekszik mindenáron átadni nekik azokban az utolsó hetekben. Az ikrek akkor is a mellén csüngtek, amikor halva találták. A család titokban abban reménykedett, ha Isten is úgy akarja, magához veszi a kicsinyeket, de nem úgy történt. Jusztin nagyapa öt hét és két napra a temetés után új asszonyt hozott a házba, akivel tizennyolc esztendeig vadházasságban élt.
      Amikor Halász Veronnal az első éjszakát töltötte az étterem mögötti tágas szobákban, a pince irányából hallatszódó mocorgásra figyelt fel az ablakok alatt settenkedő béres. Az utolsó grádicsról hallatszott a zaj. Hajnallott mire a cséledek és a befutó pincérek lemerészkedtek: sárkányszerű szörny terpeszkedett odalenn. Lehetett vagy másfél méter hosszú, vigyorgó szájából kettősnyelvet öltögetett, emberszeme volt. Dinnyés Márton agyonverte a baltával, amelynek nyele az ütlegeléskor eltört. Megvonaglott a sárkány, nyögésszerű hangot adott, hártyás ujjai szétmeredtek. Féltek hozzáérni, minek következtében oszlásnak indult a pikkelyes tetem, délre iszonytató bűz áradt belőle. Csak az éj leszálltával takarították el a gurbitás cigányok. Zárt kapu mellett sem sikerült titokban tartani az esetet, még délelőtt híre ment, hogy sárkányt fogtak a Sárkánysoron. Csődült a nép a ház elé bámészkodni, ráadásul vásár is volt aznap, az étterembe viszont be se lépett senki, tönkrement a rengeteg étel, csak a legyek zümmögtek vészjóslóan a terített asztalok fölött. Bólogattak a tudós asszonyok: Gyöngyös Ilus küldte a szörnyet, amiért a férje a halálos órán is magára hagyta.

      Sorok a pávaszemes könyvből: 915 okt. 17 Három hétig senki vendég nem jött Éttermet átfestették rozsaszinüre 25 korona Verandára ablakot vágattam 8 korona 50 fillér Padlózás szőnyeg 18 korona
      915 okt 18 Gereben Jóskát Száraz Miksát Erdélyi Mátyást Kanász Márton Hulatag Ferit vendégeket és Mák Ferenc disznokereskedőt pörölöm mer beundokitoták a tisztába tet éttermet és az udvart. Mák Ferenc bugyelárisa tele pénzel és a marhapasszusal vizeléskor beleset az árnyék székbe mire Mák Ferenc 20 koronát igért anak aki kihalásza mire a vendégek serege de a leginkább a fentiek egymást lögdösve belemásztak a ganéba ot turkálni de a bugyelárist nem lelék kifutának piheni és levegőzni a tornácra és a májvafák alá aztán fojtaták a civódozást és kotorászást az árnyék széket lebonták és ugy fojtaták de nem volt eredmény Végül Mák Ferenc disznokereskedö felmutata a bugyelárist nem is eset a klozetba De a vendégek a többiek a megrendelt ebédet elhagyva fizetés nélkül megfutamodtak a bűz miat A kár ugy 260 korona Ügyvédhez meni sürgösen mer az eset sullyos

      Fülöp dédapa egyetlen egyszer se tette be a lábát az étterembe, látni se akarta a helyet, ami miatt oly sok rossz szó esett a családban s mert egy vendéglő semmiképpen se vetekedhetett a biztonságot jelentő drága jó termőfölddel, amit Jusztin nagyapa pökhendi módon semmibe vett. Még a gondolatát is kerülte, hogy megebédeljen a fiánál. Azt jelentette számára a vendéglő, amit egy fattyú a szülőjének: szégyent és kétségbeesést. Mégis ágynak esett, már azt hitték, vége, oly mélyre vájt apai szívébe a vád, amely Jusztin nagyapa szájából napjában elhangzott: az arcpiríto eset Márk és Jozefina műve. Vagyis ők beszélték rá Mák Ferencet a sárkánysoriak megszégyenítésére. Mindenesetre valóra vált a jóslat, amit közvetlenül az étterem megnyitása előtt Énekes dédanyám kiáltott be az ablakon át a fiókban rakosgató szolgálónak oly érces hangon, hogy a munkába merült lány ijedtében elvágta az ujját: Vellát vella, kést kés, kanalat kanál mellé tettél, szerencsét menesztettél, te átkozott! Jusztin nagyapa a botrány után szünetlen siránkozott anyjának, amiért a Kőkecskét elkerülik a vendégek.- Ha jó lesz a lakoma, visszajön a sok koma! - volt a válasz. Csakhogy az új asszony nem tudott főzni, a szakácsnő pedig az eset után máshova szegődött, különben is csak közepesen sikerült szokványos ételekkel próbált helytállni családunk híres konyháján. A Fiastyúkban pedig már fácánt szolgáltak fel tollastul, mint a báróéknál!
      Fruzsina! A kövér testét csipkés ruhába bújtató, gyönyörű pozsgás arcú s éppen felcseperedő fruska mentette meg a Kőkecskét.
      Tudomásom szerint Félix ükapa Johanna nevű nagynénjével került a kulinária művészete a városba, amikor a báróéknak bárányhúsból formált cimetes madárkákat sütött, desszertként mandulás palacsintát remekelt a templomszenteléskor adott ebédre, amelyen a helyi méltóságokon kívül más megyei, sőt, pesti urak is ámulatba estek a vidéki menyecske konyhaművészetének tapaszatalásakor. A hagyomány emleget egy Petronellát, aki Rákóczi Ferencet kápráztatta el roston sült szalonkáival Debrecenben. Leánya, Franciska, őzpástétomával és íróvajas tésztáival jeleskedett, szegedi menyecske lévén a potykát is fenségesen készítette el szalonnával, sósmártással, a pecsenyék felszeletelésének pedig egyenesen nagymestere volt. Szívesen emlékeztek a családban márványarcú Valériára, a tortakirálynőre, aki az utolsó nándorfehérvári pasa reménytelen szerelme volt. Néhai Johannától Fülöp dédapa Klára nevű roppant csúf testvére vette át a hagyományt, életét a konyhaművészetnek szentelte, naponta háromszor áldozott az oltárán, vagyis úgyszólván minden percét a konyhában töltötte, kivéve a két-három órai alvást. (Hiszem, hogy álmában is azon töprengett, a sárszalonka vagy a töltött rák illendőbb-e eljegyzési vacsorára.) A gasztronómia minden fondorlatának teljes ismeretével hatalmas tekintélyt szerzett magának és a családnak, tehetségét más városok urasági ebédlőiben is számtalanszor konstatálták. Sipogó hangon adta utasításait a fiatalabb nőrokonoknak, örök gyermekként szökdelt a konyhán, és sohase volt elegédett a saját, de főként a más készítményeivel. Amiről a pártában maradt mester igazán hírnevessé vált: a fajdtyúk tollbóbitával a fején, mézben sütve, rántott gesztenyével. Klára kilencvenhat évet élt, így több generációt is beavathatott volna a titkok titkába, de bosszúságára a sors leginkább fiúgyermekkel áldotta meg a családot, mintsem majdan konyhán büszkélkedő leánykákkal. Jozefina, majd Fruzsina az ő csontos kezének járásából és szellemes tanácsaiból tanulta meg - nemcsak a bendő - a szem, az orr és az ínyek érzékének , mindazonáltal a lélek legmélyének is kedves és izgató ételek alkotását (igen, alkotását, mert amit ők műveltek , az alkotás volt, igazi művészet), a lélekbúvár, a vegyész, a szobrász, a festő, a költő, a látomásokat valóvá varázsoló bűvész tudományát. Várható volt, hogy Jozefina minden hízelgési és ígergetési képességét latba vetve a Fiastyúkba csalja Fruzsinát, mert ők ketten együtt valóban világraszóló konyhaművészeti mutatványokat rendeztek volna, csakhogy Fruzsinának annyira a szívéhez nőttek az ikrek - akiket három házzal a Kőkecske után egy Borbála nevű szikár asszonyra bíztak - ,hogy inkább a Sárkánysoron maradt szúnyogcincogást hallgatni és a vérszopó kis gazembereket leveles ággal csapkodni koraeste a verandán, nehogy kárt tegyenek az ikrek halovány bőrén.
      Közben egy belső hang (a másik énje) oly dolgokra vezérelte, amilyenekről a Fiastyúkban még csak nem is álmodtak. Az még csak hagyján, hogy mályvaszínre festette a falakat, hogy földig érő galambszürke kárpit került mind a hat ablakra, a falakra aranykeretes tükrök (fent angyalfejjel, galambbal és pálmaággal), hogy nesztelen volt a járás a barna szőnyegen és hogy mind a huszonöt asztalon napjában háromszor cseréltek terítőt (Jozefina leplezetlen irigységére aranysárga, vajszín és almazöld damasztabrosz váltakozott a napszaktól függően), hogy a kisterembe biliárdasztalt állíttatott Jusztin nagyapa (persze Fruzsina majd félévi rimánkodására), hogy az újságtartókon utánozhatatlan nyomdaszaggal a legfrissebb sajtó kínálta az új híreket, de egészen kicserélődött a vendégsereg, pénzes urak és érdekesnél érdekesebb figurák böngészték az étlapot, amelyre a kőkecske halvány képét rajzoltatta Fruzsina. Olyan fontos személyek váltak állandó vendéggé, akiknek nemrég még kezétcsókolomot köszönt az utcán , de itt nem, itt ők tisztelték meg kézcsókjukkal egy-egy remeklése után. Olyan ügyesen művészkedett és sáfárkodott a konyhán, hogy bebizonyította: a kulinária nemcsak művészet, a vendéglátás nemcsak hivatás, hanem e kettő együtt valóságos virtuskodás.

      Jusztin nagyapa sorai: 928 aug 4 Legyeket mind egy szálig kiirtottuk. Fruzsina minden nap többet költ fűszere és nem tudom minek kelenek uj ezüstkanalak. Késeket, villákat már hozatam. Bűzös koldusasszonyt ótvaros gyerekével ma kizavartam. Fruzsina nem tudja hogy megátkozot. Semi jó se várhato ezután pedig most révbe vagyunk. Azt mondta az ótvaros szülője hogy amijen éhes most az ő lánya oly nagyon utálja majd az ételt minden lányutódom és minden lánygyerek a családba Visszahivattam de a lepényt a földhöz vágta és mégest átkozódot Apácáknak angolkeserüt küldök. Fruzsina a régi istálót átépiteti nem tudom minek, 100 dinár eluszott ere

      -Színész, kintornász, mind egy szálig éhenkórász! - rikoltotta Énekes dédanya a verandáról, valahányszor megérkeztek a művészek és az artisták. Kopott kofferral, faládával, hangszerekkel és furcsa kellékekkel, ketrecben galambokkal, nyulakkal, csúf kis kutyákkal jöttek annak reményében, hogy hivatásuk mély tisztelőkre talál a porfelhős kisvárosban. Törpék is voltak köztük, torzszülöttek, de jöttek festett arcú szépséges dámák is, énekesnők, akiknek beéneklése hatalmas nevetést váltott ki a Sárkánysoron. Az udvar végében Fruzsina színpadán kezdetben vándortársulatok, vidéki énekegyletek, truppok, kisebb cirkuszok éltették múzsájukat, illetve ügyeskedtek általános csodálatra és megelégedésre, ily módon, főként amikor már híres művészek remekeltek az alig pár négyzetméteres színen, különös missziót töltött be a Kőkecske, az volt a művészetek szentélye a városban. Dédanyám, akit egy-egy énekszám kicsalt a betegágyból, haragosan legyintett: Mindez semmi, semminek lenni semmi, Fruzsina, tessék őket kitenni! Csakhogy Fruzsina már meg se hallotta anyja parancsait. Fülöp dédapa viszont annál lelkesebben fogadta a hatalmas változást, az első sorból bámulta a táncos lábakat, dobpergéses mutatványokat, hallgatta a harsány karéneket. (Mint utólag megtudtuk, pesti keresései során gyakran betért a színházba, ezt persze senkinek se mondta el odahaza.) A Kőkecske legyőzte a Fiastyúkot! Ez pedig Fruzsina érdeme volt, ki is ragadta a gyeplőt Jusztin nagyapa kezéből, aki egyre kevesebbet irkált színehagyott füzetébe. Jozefina hétrét görnyedt a munkától, asztalain mégis hiába kínálták magukat a felséges vadasételek és torták, rábüdösödtek és rászáradtak hivalkodó készítőjükre, miközben a Kőkecske mályvafás udvarában teátrummá alakított istálló olyasmit nyújtott a belépőnek, ami csábításának maga Jozefina is alig volt képes ellenállni. Csak úgy tódult oda a nép! Hanem Fruzsina vénlánykodásnak indult. Hiába volt a sok úri vendég, háztűznéző gazdag legény, bálozó házasulandó ifjú, Fruzsina egyedül maradt. A divatos fővárosi szalonzenekar andalító szaxofonszólóját hallgatva egyre többet gondolt a szerelemre, amely hosszú évtizedes várakozást követően, már jó negyvenes korában el is érkezett.
      Vidéki újságíró volt Grünberg Pál. Mindenhova bekukkantott, ahol érdekes dolgok történtek, természetesen a Kőkecske se kerülhette el figyelmét. Itt nemcsak a kedvenc ételével (csuka gyümölcsös lében) kápráztatta el Fruzsina, hanem küllemével is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy messze földön nem volt oly kövér leány, de még asszony se, mint Fruzsina. A minden szerdán délelőtt vonaton érkező Grünberg Pált (e név muzsikája is vonatzakatolásra emlékeztette a szerelmes konyhaművészt) nem zavarta e feltűnő szépséghiba. A család azonban nem örült az ő jelenlétének, megpróbálta kitiltani a házbál, de mivel Fruzsina a segítségére szorult a műsorok összeállításában, szemet hunytak az ifjú származása fölött. Énekes dédanyám csak egyetlen rigmust mondott az idegen külsejű gavallér láttán, azt is oly halkan, hogy a vendég meg se hallotta. Orrahegyét mutatóujjával lenyomva sziszegte, inkább csak saját magának: Grünberg Pálon fekete dolmány, orra mint az elefántormány. Nemsokára meghalt szélhűdésben, ám Grünberg Pált is eltaszította a sors a családtól. Egy tavaszi délelőttön városunk mellett döcögött vele a halálvonat arra az ismert lengyel turistavidékre, ahova egykor síelni járt, de ahonnan most már nem volt visszatérés. Amikor a szerelvény előtt felhúzták a sorompót, Fruzsina mit sem sejtve a tragikus végű utazásról, amelyre szíve választottját is kényszerítették, éppen nyulat spékelt a konyhán, ahol már illatozott a sült kappan a spenótban.

Jusztin nagyapa: 938 máj 7-ike. Hókadt képű vándorpiktor ujraföstöte a kőkecskét, virágos ágyásba tete. Köréje gidákat is pingált mind mintha élne 6 dinár 1 lit kadarka (szelencsei lőrét attam helyette) Eztán Frucsinát kérte lefesteni csak ugy persze egy porcio marhasülté de nem engettem mer furcsán nézet rá. Így éhesen ment el. De Fruzsina sonkát és rizlinget vit utána és a fojón túl soká beszélgetek. Jó lene ha ez a fickó kerülné a házat. Jozefinánál is föstöt, megnéztem, de a fiastyuknak ferde szeme let és mindenki neveti.

      Öt hónapra azután, hogy Grünberg Pál utoljára lát(hat)ta városunk vasútállomását a marhavagonból, megszületett Anna Gizella. Jobban mondva Fruzsina elvetélt. (A bába úgy gondolta, nem marad meg a magzat, így nem hívtak orvost, kórházba se vitték.) Miután megtudta, hogy szerelmét minden bizonnyal örökre elveszítette, valami megszakadt benne és megindult a szülés. A töpörödött parányi leányka láttán az egész család, sőt, még a bába is megiszonyott. Jobb lenne, ha Isten mielőbb magához venné, ebből úgyse lesz ember - sóhajtoztak a rokonok színlelve a részvétet, mert nem is sajnálták a kis szerencsétlent. Csak Fruzsina látott földre szállt angyalt a grimaszolva nyöszörgő csontbőr lényben, állandóan beszélt hozzá, mindenféle ígérettel igyekezett életben tartani, s ha a szőrös kis magzat felnyitotta szemét, Fruzsina győzedelmesen nézett körül a borzalomtól kővé meredt rokonokon. Hiába kínálta neki bőtejű emlőjét, Anna Gizella vinnyogva forgatta el fejét, s harmadnapra éhenhalt az idétlen gyermek. Fruzsina fél évre megnémult. Maga elé meredve ült a nagyszoba barna díványán. Lefogyott, megőszült, fájdalmasan sóhajtozott. A konyha szinte leállt. Helyettese, egy sváb leány, akit a szülei elkergettek hazulról, mert összeszűrte a levet egy zsidó fiúval, nyomába se lépett a mesterségben, s később is csak azért tartotta ott Fruzsina, mert egy kicsit hasonló volt a sorsuk. A színház bezárt, pedig továbbra is kitűnő pesti színészek kínálták magas művészetüket, sőt, híres operettprimadonnákról érkeztek hosszú ajánlólevelek, mindhiába, csak Jusztin nagyapa böngészte a sorokat, ő pedig nem értett a művészethez és nem vállalta a színházasdit. Mind többen pártoltak át a Fiastyúkhoz.
      Jozefina szíve hatalmasakat vert a boldogságtól, habár annyira sajnálta Fruzsinát, hogy többször is elindult a Kőkecske felé meglátogatni, ám félútról visszafordult.
      Soha többé nem szerezte vissza hírnevét a Kőkecske. Magdaléna, a német leány hiába várta Fruzsina utasításait, hűséges, kitartó tanítványa lehetett volna, ám a hirtelen megroppant és szeme világát is napról napra homályosabbnak érző (noha titokban tartó) ínyesmester alig-alig nézett be a konyhára. Jusztin nagyapa már-már azt gondolta, Jozefinához fordul segítségért, netán közösen is tarthatták volna a két jól bejáródott vendéglőt, de büszkesége megakadályozta az efféle józan ötletek valóra váltásában. Addig tétovázott, míg ennek lehetősége kútba esett, mert Jozefina (önmaga árnyéka volt már) egy csöndes őszi délutánon kilehelte lelkét. Röviddel a temetés után csizmás emberek (most másmilyenek, mint a pár évvel ezelőttiek, de szintoly vérengzők) uralták a várost és messzi környékét.
      Csúf kis városszéli házba költöztették a családot. A tető beázott, az egyetlen ablaktól néhány méterre a kenderáztató ontotta bűzét, és Fülöp dédapa sírva költötte el sóba-vízbe főtt vacsoráját egy idegen sámlin ülve. A Kőkecske tábláját leszedték, irodát költöztettek a tágas termekbe, a verandán egyenruhás leányok itták a bort vihogva, amíg a felhasított hordókból ömlő drága lé egészen el nem öntötte mindkét pincét. Az élelmet, a berendezést ismerős és ismeretlen emberek széthordták. Fél év múlva Jusztin nagyapa egy reggel beköszönt Fruzsinához, aki gyenge szemével azt se látta, mely irányba ment világgá. A fivéreit indult megkeresni, biztosan oltalmat talál - vigasztalták a család megmaradt tagjait az új szomszédok, akiknek a segítségére szorultak azokban a nyomorú időkben.
      Fruzsina ínyesművészete néhány hónapra újraéledt. A petrőci rokonok, akik apámat, a szikár ifjonccá cseperedett Mórt szép arcáért és növéséért igen kedvelték, sőt, falujukban megnősítették, mindenféle jóval ellátták Fruzsinát és Fülöp dédapát. A viskó körül, amelynek falán kívül-belül kiütközött a sziksó, a Kőkecskéből ismert illatok szálldostak, legyőzve a kendergyár bűzét, feledtetve, hogy a putri dédapám és nagynéném utolsó menedékhelye, ahonnan éppúgy nem szabadulhatnak soha, mint a siralomház fekete kamrájából a halálraítélt. Új ételeket ötlött ki Fruzsina, még jobbakat, ízesebbeket, szemnek-szájnak kedvesebbeket, mint a híres vendéglőben egykor. Anna Gizellának készítette mindet. A szomszédoknak magyarázta: a piskótába őrölt mandulát kell keverni, mert a leányka így szereti, az omlettot gyümölccsel, alma és naspolya húsos szeleteivel sütni, vagyis az ég napsugárral küldött erejével dúsítani, hogy Anna Gizella fejlődése kifogástalan legyen. E remekműveket a szomszédok költöttek el, miután az alkotástól kifulladt Fruzsina nyugovóra tért. Nekem, a korán elárvult s az ételt mindennél jobban utáló leánykának csigatortát sütött gyümölcshabbal, a főtt gerléhez fenyőbogyómártást kínált kitartóan, majd liktáriumot, közben Anna Gizellának hívott s én már-már úgy éreztem, valóban Anna Gizella vagyok. Mindamellett az áztató fölötti ködben az ő igazi Anna Gizelláját vélte látni, olyankor megfeledkezett rólam, egészen más ételekbe kezdett, mint amilyenekkel addig nekem kedveskedett. Így tartott ez mindaddig, amíg egészen megvakult. Most is sajnálom őt, külön azért is, mert a velem kapcsolatos igyekezete sikertelen maradt, vagyis sohase kedveltem meg az ételeket, még az ínyenckosztot sem, sőt, minden étkezés a szokásos undor és fájdalom mellett Anna Gizellát juttatja eszembe és mély szomorúságot okoz ma is.
      Tízéves lehettem, amikor Fülöp dédapa hosszú évekig tartó hallgatás után végre megszólalt: - Semmi sem volt a miénk, sem a föld, sem a Kőkecske, mert az embernek semmi sem tulajdona, az életünk során a tárgyak, házak elkopnak mellőlünk, összedőlnek, a földet idegen szántja vagy elönti az özönvíz, vagy mi hullunk el mellőlük, ily módon válunk hűtlenné hozzájuk. De az ének, de a tánc, a muzsika, a kép, az ínyes… - Itt megszakadt a szó, dédapám lebukott a sámliról, amit utolsó tárgyként adományozott neki a sors.
      Meg kellene próbálnom, hátha sikerül, Fruzsina, Johanna és a többi híres mester emlékére meg kell próbálnom! Tejjel sütött szezámos madárcipócskákkal kezdeném, szemük olajbogyó.

      Jusztin nagyapa írása a pávaszemes mohazöld könyvben: 944 okt 20 Fruzsina még mindig halgat, Magda bérét kifizetem 80 pengő 40 fillér Vilany nincs. Ma se jött senki. Az ajtót lakatra zártam ablakokat bespalettáztam csak az utolsón hagytam egy kis rést nehogy orra bukjunk a sötétben