04.
máj. |
Vasagyi
Mária |
A végtelen
részei vagyunk mindannyian.
Ennélfogva a végtelen bennünk lakozik.
Fülöp dédapa
Ki ne emlékezne a régiek közül a színházra? A Sárkánysorról messzire hangzó
lármára kilencszázhuszonnyolc nyarán, amidőn Fruzsina színpadot emelt a - még
használható - hordókon Jusztin nagyapa Kőkecskéhez címzett vendéglőjének udvarában?
A napokig elhúzódó szóváltásra, amelyből Énekes dédanya sipítása hallatszott
ki leginkább: Színpadot? Az ördög vígad ott! Ha én ezt szó nélkül hagyom, ripacsokra
megy el a vagyon! Nullázzátok ki Fruzsinát! Mégis jöttek a társulatok, az artisták
- Fruzsina vendégszeretően fogadott mindenkit -, kisereglettek elébük, már a
kövesen várták a művészeket és hosszú menetben kísérték őket a Kőkecskéig a
kíváncsiak, és a cirkuszosok meg a vándorszínészek produkcióit és nevét a városban
meg egész Bácskaságban sokáig emlegették, a színen elhangzott mondásokat hónapokig
idézgették, a gyerekek a bohócok figurázását és hertelenkedését fáradhatatlanul
mímelték, a vígszínészek sehol másutt nem hallható szemtelen sanzonjain kezüket
szájukra tapasztva kuncorásztak még a megbélyegzett lányok, a tarkák is, az
udvar fenekében az alizarinkraplak plüssfüggöny előtt nyulat varázsolt Fülöp
dédapa kalapjából a bűvész, csípőjét ringatva arcpirító és úrbosszantó verseket
szavalt az érces hangú pesti díva. Távoli országokból is érkeztek híres primadonnák,
tikkadt színészek szálltak le a vonatról nyaratszaka, az út fáradalmait ki se
pihenték, szomjukat se volt idejük elverni, izzadt testükre tüstént jelmezt
húztak, fásult arcukat mindenféle festékkel felismerhetetlenné kenceficélték,
ám a fényben a hordókon erőre kaptak, de olyakkorára, hogy gyors lebbentükre
felszállt a por a deszkákról, porba borultak a sorok, mint széltámadatkor mifelénk
minden, zsebkendőért kapkodott a súgó, tüsszögött a társulat s a nézők mindahánya,
hullott a könny - mekkora ünneprontás! -, és bizton mindennek láttán döntött
úgy Fruzsina, hogy kőemelvényt rakat a hordók helyébe, szép nagy teret bocsátva
a művészvilág rendelkezésére, mert akkor már a fészert is a színpadhoz csatolta.
Késő éjig is eltartott a játék, ismeretlen hangszerek csengődöztek-bengődöztek
a Kőkecske udvarán, zenge dob kísérte dallás, messzire sívott a klarinét, a
kültelkieket is odaédesgette, pedig dél alig múlt, amikor a publikum már úgy
megtemérdekedett, hogy körkörül a házak tetejét is belakta, moccanatlan figyelt,
pillogott ámultában, majd a taps a galambokat álmukból felriasztotta, rémülten
serengett a fejek fölött a madárhad, és ha elült végre, újabb orkán ébresztette
s röpködött megint a sötétben ügyetlen, de akkor már vöröslött a színészek arca,
a verejték az álorcát lemosta, mind önmagát mutatta, mint Fülöp dédapa mondta,
a lelkületben rejtező szépségi kincs mutogatására indíttatva. És a tűz lecsihadtával
és a hajlongás végeztével a művészek művésze és a ripacs egyaránt lelkendezett,
karját széttárva hajtogatta az alizarinkraplak függöny mögött: Was für ein Theater!
Wunderbar! Bouiboui et bouiboui! Prestigieux! Micsoda világ!
A kamra ablakából lestem mindezt, miután felnevelőm, Fruzsina figyelme
másfelé fordult és szigora engedett, mint dió burka ha meghasad s a lenge szélben
lepottyan a termés. Tanúja voltam: Énekes dédanya - nem is ő, hanem rétihéja
- a tornác vadszőlője mögül sivította: Énekesnő! Mind a sátán lánya, csapjon
közébük a kánya, tűnjön világgá mindahánya! Senki fel nem érhette, miért átkozódott
kiváltképp énekesek láttán, hogy aztán megjuhászodva szemöldökét fordított V
alakban összehúzza, fejét az ének ritmusára ingatva ajkát mozgassa, de akkor
már senki se figyelt rá , Fruzsinával együtt én is egészen megfeledkeztem róla,
mint tél szorításáról nyár tüzében a patak.
Kilencszáznegyvennégy Szent György napján késtek a művészek. Fruzsina
kezét tördelte a kapuban, türelmetlenül forgolódott a publikum, volt, aki hazament.
Grünberg, Fruzsina vőlegénye, akivel származása miatt titkos jegyben járt, elébük
ment a vonathoz, de az három órát késett, valami hosszú szerelvény az oka, hogy
vesztegel valahol, hallotta az állomáselöljárótól és idegesen törölgetni kezdte
szemüvegét az újságíró Grünberg Pál.
Magasan járt a Hold, amidőn megérkeztek. - Van-e gyerek a háznál? – kérdezték,
amint beléptek a kapun. - Mert elvitték a törpénket, pont most, amikor... Kisvártatva
benyitott a kamrába Fruzsina. Semmit se értettem. Ijedtemben, mert rajtakapott
a leskelődésen, bólintottam. Már javában hangoltak a muzsikusok, hegedű nyüszített,
fagott gurgulázott, hahotába tört ki a publikum, különösen amikor az alizarinkraplak
függöny mögött a szereplők beénekeltek, akkor cirkuszra véltek ismerni egyesek,
mások fülüket fogva várták az esemény kibontakozását. Csönd lett. A harmat hullása
is tisztán hallatszott benne, amikor a már-már fájdalmassá feszült várakozásnak
véget vetett a zene, a hegedűk a fák lombjából, a gordonkák és a brácsák a puszpáng
felől, a fuvolák és a fagottok, a trombiták és a kürtök a tetőről, s a pincénél
feldobbantak a dobok, és történt mindez valaki kézmozgására, ki egyszerre fényben
és sötétben hadonászott láthatatlan, s pontos volt a ritmus, akár a szívdobajlás
és a véráram halk susogása. Kapkodtuk fejünket a hangok irányába, mint barlang
cseppkői felé az ámuló utasok a kisvonat lassú haladtában.
Az első sorban ültem, de arasznyi lényem - úgy tűnt - senki se látta,
és megképzett bennem a gondolat: Fruzsina és a család fölöslegesen rejteget.
Az énekesek egyszerre többhelyütt felénekeltek az udvarban. Mi ez, mi ez, kérdezték
a nézőtéren. Színdarab, bizonyos Wolfgang úr írta, végig ének, magyarázta volna
valaki mögöttem, de többen is lepisszegték. A dallamok ívezetébe hangszerükkel
bele-beleszóltak a hangmesterek, ciripelt a csembaló, turbékolt a fagott, sikoltott
a fuvola. A nemes hölgy szoknyája a földet hajtotta, ahogy sétált a színen nagyfent
a sárga legyezővel. Úgy tűnt, a léha úrral - zöld öltözéke arannyal hímzett,
kalpagján dús lila szalagbokréta - nagyon egymáshoz gyúltak, hajladoztak, sóhajtoztak,
két fűzfa a szélben, vieni, vieni, csalogatták egymást énekkel, la ci darem
la mano, s mennybe hatolt a láng, süvített az oboa. Röviddel azután in Bacho
et Venere dalolt az úr, kezében peremig telt serleg, igazi borral, s nem is
akármilyennel, szerémi vinum generosum volt az, pincénkben maga csapolta Fruzsina.
És a dallás hevében a drága aszú a zöld kaftánra lottyant, odasietett és köténye
sarkával törölgette a bársonyt a szolgalány Cellina, rákacsintott az úr s a
lány fenekét megpaskolta, mint Halász Veronét szokta Jusztin nagyapa. Démonok
dúltak hosszan, és a harc legdühösebbjének közepette serleggel kezében vagy
háromszáznegyven esztendeje állt Fruzsina színpadán Don Juan de Tenorio, Spanyolhon
magányos lovagja. Egy szoborra várt. Terítve az asztal, kezdődhetett a lakoma.
Csontbőr testemre idegen holmit húztak kapkodva, ezzel most nincs időnk
bajlódni, hadarta és kibontotta hajam Fruzsina, indult a fanyűvő óriás, convitatio
di pietra, kopott kartonmunka, indultam vele magam is festékszagú belsejébe
csukva, lassan haladtunk, kerék nyikorgott, a kötelet három ember húzta, odaértünk
végre, kiszálltam Don Giovanni elébe s vezettem máris az udvaron által, tenyere
izzadt szorításából ujjaim folyton kisiklottak. A pincegarádicson nagy tüzet
raktak, pattogva tódult ki füst és pernye, itt most vigyázzon, különben megbotlik,
figyelmeztettem az urat az útszegélynél, ahol Gáspár tavaly lábát törte, de
nem hallotta. Mielőbb érjetek oda, parancsolta Fruzsina, csakhogy lehetetlen,
mert akár a gondolat sarjad, félúton mintha szárnyam nőtt volna, visszahívhatatlan
repültem a magasba, onnan láttam, hogy utolsót lobban Don Tenorio teste. Semmi,
semmi se történt ma este, csevegett az asztalnál a sok vendég. Folytatódott
a lakoma. Fruzsina és Don Giovanni között Grünberg, a tolmács - sorbonne-i diák
volt két esztendeig - fejét kapkodta hol jobbra, hol balra, most rá figyelt
mindenki, főként Fruzsina. - Anyám ősei ilyen poros földről származtak, sajnos
nem tudom, Lengyelhonból vagy Waterloo mezejéről vagy... - mondta Don Giovanni
s Grünberg azonnal fordította. - Emlékezz vissza, hátha eszedbe jut - kérte
Fruzsina. Don Giovanni homlokát ráncolta, anyja szavait netán valami eszébe
hozza, mindhiába. Várj csak, kiáltott fel végre, Grünberg ezt is tolmácsolta,
s akkor kicsapták a kaput. Hol a gyerek, ordították, itt semmiféle gyerek sincs,
suttogta Fruzsina. De van, látták, színpadra tettétek, fehér hajáról felismerték.
Nem, nem, tagadott tovább Fruzsina. Ha nem adjátok ki, visszük a franciát, szökevénykatona.
És álljon elő Grünberg Pál! És felállt az asztal mellől Don Juan de Tenorio,
arcán még a festék és a borpecsétes jelmez is rajta, kilépett Grünberg is, kezében
egy füzet és barna aktatáska. Vezették őket a hűvös hajnalban. Nem láttam, hova.
Minden földi súlytól szabadultan szeltem a türkizkék eget. Felpirult a Nap és
odalenn szőtte a maga tenyészetét a természet.