SEO: vízferrtőtlenítés és ivóvízkezelés klórdioxiddal. Az algák, vagy moszatok - fotoszintézisre képes, nagy vonalakban hasonlónak mondható élőlények gyűjtőneve – nem rendszertani kategória. Többségükben eukarióták, ez alól kivételt képeznek a cianobaktériumok. Az algák és baktériumok elpusztítása: víz: tiszta klór dioxidos áztató

VANITATUM VERUM

(Részlet)

Ahogy sötétedik, mind világosabban látom
     a világot.
     Fruzsina

Ott képzelgett a viskó nyirkos hűvösében, az odúban, ahova az egyenruhások a sárkánysori cifra házból telepítették a maradék családot, azaz Fülöp dédapát, Jusztin nagyapát, ágyastársát, Halász Veront, Fruzsinát és engem. Furcsállottam Fruzsina szavait, merthogy messze volt még az este, a tágas délben teljes fényében pompázott a Nap. - Nemcsak látom a világot, hanem hallom és ízlelem és tapintom - folytatta a fülhasogató békabrekegésben, amikor merülőben volt a napkorong. - És látom Anna Gizellát! Jár a víz fölött! Anna Gizella jár! - sikoltozott világtalan feldajkálóm, Fülöp dédapa legkisebb gyermeke, akire apám, a folyton hajózó rábízott, amint hazahozott az Al-Dunáról, ahol a hajón megszülettem és Sára anyám belehalt a születésembe. És minthacsak összebeszéltek volna ők ketten, még napszállat előtt Fülöp dédapa elcsukló hangja is felbődült a Moszatka holt vizének bűzhedt homálya mellől: - Félix, Toncsi, Gergő, Jusztin! Ne bujkáljatok! Gyertek elő! - hallatszott a türkizkék azíliumig, ahol röpdöstem, odáig hallatszott, a cirruszi pelyhek alá, ahol könnyű illatokkat frissítőztem szárnyam suhogtatva, ahova csak elvétve értek földi zajok s akkor se igen figyeltem rájuk, mert fülem kitöltöte ezernyi neszével az édes aer és elbódított ez az isteni kábszer. De visszaparancsolt a kenderáztató partjára Fruzsina vágyakozása koraszülött kislánya után, akit még a cifra házból temettünk el, és Fülöp dédapa gyötrelme, amiért soha többé nem látja fiait, akik rég lerázták talpukról az anyaföld porát. Mert eszükbe se jutott apjuk kezéhez békülni a haszontalanoknak, engesztelésért, amiért elhagyták a családot. (Hármójuk még a századvégen elszéledt a nagyvilágban, vagy fél évszázad múltán, néhány hete, Jusztin nagyapa is eltűnt, nyomtalanul, akár a le nem jegyzett gondolat, amit elirigyel tőlünk az idő.)
     Ezernyolcszázkilencvenkilencben történt: Szent György éjszakáján az ártók földdel szórták be a sárkánysori gangos ház mind a nyolc ablakának párkányát, miáltal a házra szállatták a szerencsétlenséget. Várható volt, hogy hamarosan (megint) ódium éri a családot. Énekes dédanyám, Keresztes Róza, ki tizenhét gyereket szült s éppen Fruzsinával volt várós és Frigyes nevű fiát gyászolta, két kézzel átkozódott: - Dörzsölt Viktus festett anyja, tudd meg, hogy a lányod is szajha, száradjon ki minden magja! - És amíg reggeledett és Antal, a harmadik fiú szakajtóba söpörte a földet a csődület szeme előtt, furcsa fénye támadt a sárga rögnek, mind színarany, ámuldozott a sok szájtátó, mire Gergely is kifutott a maradékot összegyűjteni, de e cselekedet közben éles fájdalom hasított gyomrába, el se engedte egy hétig, azután tíz napot aludt egyfolytában, mint akinek büzenyt kevertek a levesébe. Rossz jel volt az is, hogy másnap minden lábbeli eltűnt a házból, a nanulák, a klumpák és a botosok is, emiatt a cselédek kénytelen-kelletlen mezítláb etették a jószágot, csupasz talppal járták a mezőt, napokig mezítláb volt mindenki a sárkánysori házban, azon a vasárnapon Isten házát elkerülték. Fülöp dédapának viszont éjjel-nappal a lábán maradt az ünneplő cipő, mígnem annyira szorította, hogy egy meleg este levetette és az ágy alá tette. Reggel már nem volt ott, ám Antalt se találták sehol, nem várta meg öccse felépülését, hogy elbúcsúzzék tőle, úgy eligyekezett, de a pünkösd vasárnapját se, amikor Dörzsölt Viktus, anyai ágról félig-meddig rokon lány, pontosabban Énekes dédanyám megtagadott tejtestvérének, rossznyelvek szerint féltestvérének középső lánya - rőt hajával és csorba fogaival Antal mása, hasonnagyságúak is voltak, minthacsak Fülöp dédapa magvából való volna ő is - megülte nászát Paszomány Miklós állomásfőnökkel. Még a tél küszöbén megszületett a kislány, lapos orra állig ért, egyik szeme a száj szögleténél, másik a homlok hegyén guvadott ki. Förtelmes látvány volt, nem mutatták meg idegennek. Az Antónia nevet kapta, de első névnapját se érte meg, karácsony előtt a bölcső párnájába fulladt. Hanem Dörzsölt Lajosné Misés Klára lelkéből hamar elpárolgott a gyász, öblös hangja kirítt a templomtéri sereglet csarrogásából, a hencegés, hogy ténsasszony lett a Viktuskája, meg: dehogy ment volna roggyant tető alá redves sarkú paraszthoz. Mindenki tudta, kire céloz, a sárkánysori ház vakolatát ugyanis egyre hevesebben olvasztotta az idő, potyogó cirádáit széthordták a szomszédok, kéménye valamennyi bedőlt, emiatt szempirító füstben költötte vacsoráját a család a bordóra festett szívmintás asztalról.
     A sötéttel pedig sóhajos szomorúság tört Fülöp dédapára hirtelen, mint a forróhideg, és hajnalig szorongatta. Felsírt, amint eszébe jutottak az eltűnt fiúk, szapora könnye a fülébe csorgott, majd bekeretelte a fejét a párnán, mint folyó kifutmánya a dombot. Elsőként Félixet siratta, az elsőszülöttet. Elővette a fényképet, amelyet eltűnése után két évre szakadozott borítékban hozott a postás - levél, üzenet, cím semmi, csupán a pecsét a borítékon: Chicago 1899.7.febr. (Véletlen egybeesés: aznap temették Frigyest, a hatodik fiút.) A fotón Félix az omnibuszból Amerika cidri hidegébe hajol két szomorú nő között, mindkettő tiszta feketében, kalapjuk sötét strucctollát félrefújja a szél, egyikük ruhafélébe bujtatott ölebet tart, másikuk Félixet nézi szerelmesen, ám Félix - öltözéke uras, de fején furcsa kalap - nem őt, hanem a havat kapáló négy fakót figyeli, mint imént vett lovait a büszke gazda. Kocsissá lett volna Amerikában? És a nők? Sétakocsikázók a hófuvatagban? Condrák? Gazdag eladó lányok? Uruk sírjához hajtató özvegyek? És hol a levél? Talán bele se tették a borítékba? És hova lett Antal? Ő is kivándorolt volna? És ki fog úrkodni majdan a vagyon fölött, ha most nem születik fiú? Fennáll a veszély, hogy megjussolják a petrőciek - látván, milyen sükebóka fiúk maradtak itthon a családban -, készségesen segédkeznek a szolgáknak és a béreseknek, mintha már a házhoz tartoznának, ha másként nem, egyelőre mint szolgálók, s túl alázatosan horgadoznak, miközben apró szemükkel szétsunynak az udvaron, és behunyorítanak a szobákba, hogy a spaletták mögé, a család titkaiba lássanak. Öt évbe is beletelik, mire a suhancár Jusztin munkára iperedik. De mintha idegen asztalról falatozna, egyszer se nézett szét a mezőn, sohase járta a határt búzaszenteléskor. Az izgulékony Marcel bölcsőskorában szüntelen sivákolt, mígnem három bögre mákhajteát adott neki a dajka s itatta vele hétéves koráig, és úgy elcsendesült, hogy még akkor is néma volt és most is hebeg, nem csoda, hogy csak napszámoslány jutott neki, az is messziföldi, s hogyan kerekedne felül hibás természetén éppen most, hogy még mindig búskomorság nyomasztja a fél éve öngyilkosságba kergetett viselős felesége után? Márk, a váltott gyerek nem sokat ígér, az ötödik fiú, akit félrenyomott állkapcsa és légszomja miatt háromszor dugtak kemencébe, a napokre eltűnő, aki a rejtekhelyét célzó faggatásra válasz helyett agyarkodik, mint aki tréfát űz az egész világból. És jaj, Lajos! A kedvenc! Alig tízéves korában már a tartásán látszott, hogy családfőnek született, de túlságosan megszomjazott, a nagy futásban kiszikkasztotta torkát a forró augusztusi por s a nádat széjjelcsapva belevetette magát a Palicsi-tóba, és a barna vízzel szomját oltva azonnal az angyalok kertjébe szállt, s .így nem mondhatta el, mit látott: Fülöp dédapa Énekes dédanya tejtestvérével, rossznyelvek szerint féltestvérével, Misés Klárával szerelembe vegyülve hevert a bozótban.
     És most újabb félelem kínozta Fülöp dédapát: úgy lehet, Gergely lelke is elszáll.
     De nem úgy történt. A kórságban megösztövéredett test Sarlós Boldogasszony napjának pirkadtakor eltűnt az ágyból - sokáig nem vetették be, hátha egy reggel visszatér a meggyszín paplan alá -, még langyos volt a helye, amikor Fülöp dédapa érdes ujjaival hozzáért és felordított, és meghallván az ordítást, Énekes dédanya a díványra ledobbant, ezt is elparancsolta tőlünk az Úr, kiáltozta teli torokból, kapkodó lélegzése és sikkantozása jelezte, megindult a szülés, pedig koránlották az időt, vajúdott és siratozott, kíméletlenül váltakozott a kétféle kín, versengett egymással végkimerülésig.
     Még aznap megszületett Fruzsina. Csodálták, mily hatalmas és fekete, a szemöldöke összenőtt, sűrű haja a vállát fedi, szétfigyel, szemét forgatja, nyakát, karját, ujjait tekergeti, mint egy táncosnő, és a közelállók hallották, hogy sírás helyett ismeretlen éneket láláz, megilletődve figyelték akkor, és rámosolyogtak a szülésnél segédkező s a döbbenetből ocsúdó asszonyok, jé, a királykisasszony, hogy illegeti magát, és virágos életet jósoltak neki.
     Kamillaszüret volt, amikor tizenötödik születésnapján Gergely megtalálta Antalt Óbudán. A házak minden szabad zugában és az udvarokon száradó székvirág illata namcsak a külvilágot, az udvart, a gangot, hanem a szobákat, kamrákat, padlásokat, sőt a fészereket is olyannyira uralta, hogy beleszédültek a lakók. Levesük, kenyerük, minden étkük kamillaízű volt. Mint odahaza, a Sárkánysoron. Gergely úgy érezte, az otthoni illat, jóllehet már egy fogalmakon kívülre került távoli világ tartozéka, valamilyen csoda folytán ebben, az itteni áradatban, a való létben intő jelként leng napokig, sőt, meglehet, örökre itt marad. Antal, az ötvössegéd átérezte öccse szorongását, s hogy a fejlődő pszichében nehogy kárt tegyen a lelkifurdalás, ismervén öccse filozofikus hajlamát és békésen szorgalmas természetét, beíratta a budai fiúgimnáziumba. Ezzel Gergely, a jeles diák élete új irányt vett, mint a vándoré, ki utat változtatva ellenkező égtájnak fordítja szekere rúdját, hogy amott is kitapasztalja a világ változását és a világváltoztatás előtte ismeretlen módjait. Ám a pesti biztosító feltűnően halk szavú és finom modorú hivatalnokaként Szókratész és Kant bölcseletébe merülten alig vette észre maga körül a világot, amikor kilencszázhatban benősült egy Rákosligeten ideiglenes tanyát vert artistacsaládba, kisebb örömház-félét is tartottak, emiatt Antal, a fivér, tekintettel feleségére és annak jó nevű pesti családjára, megszakította kapcsolatát öccsével, azaz csak évenként, húsvét másnapján találkoztak - titokban - a Margitszigeten. Gergely, miután a biztosító az úgymond félig-meddig prostituált család miatt elcsapta, egy ideig a mutatványoknál segédkezett a cirkuszban, egyetlen órára se hagyve egyedül feleségét, Agrippát, a lovarnőt, a cserepoveci ujgur lovász és Pemete Borbála mosónő, az artistacsalád egyetlen mindennapi és tisztességes foglalkozású tagja (ki hatévesen egy mutatványnál súlyos sérülést szenvedett) apró termetű leányát, mivel Agrippa, feltűnő jelenség, egész Európa férfiszemeit magára vonta, mert amilyen parányi volt, annyi látnivalóval örvendeztette a kíváncsi tekintetet, elég csak sűrű fekete hajbokrát említeni, amint ragyogóan, mintha gyémánttal tűzdelték volna tele, vagy méternyi hosszan húzódott a földön a kihívóan szép s csaknem pőre termet után, miközben Agrippa a lovak között sétált a porondon ostorát csattogtatva ujgur módra, egészen más hangot adva, mint a világ többi ostorcsattogása, mikor meg sebes lovaglás közben arcát és testét eltakarta, majd felfedte a hajlepel, mint ágon ülő virágot a levél a viharzó szélben, akkor már minden mozdulatát - a lóról lóra ugrást, a kiterjesztett karral a körbeszáguldó széllábú fehér kanca hátán pipiskedést, aminek látványába még a lovak is beleborzongtak, oly fenséges volt - a férfi publikumnak a dobpergésen többszörös erővel átütő sóhaja kísérte, mindettől pedig Gergelyt fejgörcs kínozta, és el-elkapta az otthon szenvedett súlyos betegség. Hamarosan az egész artistafamíliát elvitte a tífusz, szinte egyszerre hullott le a porondról az egész ensemble és tűnt el a foltos sátor alól örökre - Gergely ment el utoljára -, azt se tudni, hova hantolták őket a prágai kültelki temető legszélén. Hanem Antal pályája felszökkent! Ritka madár díszlik így violaszín égen, amelynek csendjét, in speciem, belátható időkig sem felhő, sem villámcikkanás meg nem zavarhatja. Cukkerpikszlibe került, állapította meg idehaza a család jóval később, a Fruzsina színházában megforduló mutatványosok elmondásából következtetve, ugyanis ők mindig új adatokkal rukkoltak ki a pesti fiúkról, ahogy nevezték őket, s jóllehet Fruzsina, akkor már elmaradt lány, tudta, a Kőkecske híres ínyencségeiből faldogálva rögtönzött mesékkel tartják ébren a házat akár fél éjszaka is, szívesen befogadta őket, legtovább ő hallgatta a történeteket, miközben fáradt talpukat a gang selyemtégláin hűtötték, és sokáig őrizte a magukkal hozott század eleji pesti újságfotókat, amelyek a rákosligeti artistacsalád világhírű mutatványait örökítették meg, a háttérben Gergely csontos arcát lehetett felismerni előreugró hegyes álláról, szétálló füléről. A Pestről jött zsonglőrök feje, Csütörtök Marci ekvilibrista, művésznevén Csuma állítólag a rákosligetiek legidősebbikével, valami Kelemennel együtt tanulta a szemfényvesztést a bécsi nagycirkuszban (egyiküknek se ment valami jól a bűvészkedés, abba is hagyták), s így Antalról is tudott egyet s mást. A petrőciek persze igyekeztek megkaparintani tőle Antal címét, hogy mielőbb felkeressék, de nem adta oda nekik, mire ők kihasználták a bódulatát, amikor is egy tavaszi éjszakán a krápflit sütő Fruzsina óriási lábában és kövér kezében gyönyörködött hajnalig, ahogy a tésztát a sercegő olajba csúsztatta, majd a fánkokat, mint remekét az építőmester, gyengéd mozdulattal külön-külön túrókupolával ellátta s az egészet a csigamintás üvegtálon bámulója elé szolgálta. (Pedig Fruzsina akkor már elígérkezett Grünberg Pálnak, a vastag okulét viselő, vaksinak csúfolt vidéki újságírónak, mégis kellemes bizsergés futkározott egész testében, hogy magán érezte Csuma Márton perzselő férfitekintetét.) Ezalatt a petrőciek végzetes pusztítást vittek végbe a cselédszobában, ahol Csuma Marci szokott volt alvóhelyet kapni: minden holmiját széthányták, a tűznyeléshez elengedhetetlenül fontos drága zsírokat a falra kenték, széttépték a műorrot és a kóchaj-parókát, amely a bohócszámokban felismerhetetlenné változtatta a művész úr robusztus alakján a szoborszép fejet, majd a pipacs és a kácsapancs színű pojácaöltözéket, a salátazöld kajla kalapot és a többi holmit enyhe utálattal az asztal alá csapták, mint a disznó belét a böllér a mosóasszonyok dézsájába. Természetesen semmiféle címet nem találtak, hanem magukkal vittek egy angyalfejű melltűt, Csuma Marci egyetlen emlékét az édesanyjától.
     Az eset után a cirkuszosok nemcsak hogy soha többé nem lépték át a küszöbét - s ezzel megszakadt minden szál, ami a Pestre került fiúkkal összekötötte a családot -, hanem ócska tréflinek álcázott rablótanyának nevezték a Kőkecskét fél Európában mindenütt, ahol csak megfordultak, amelyet a haramiavezér, egy rémnő, idomtalan, rút fánksütő tart, aki áfiumot kever a tésztába, hogy bűntársai a mámoros vendéget gyalázatos módon kizsebeljék, legdrágább holmiját és munkakellékeit szétszaggassák, bizalmával visszaélve őt magát orcátlanul megcsúfolják. Fruzsina, valahányszor fülébe jutott e piszkos beszéd, az asztalra borult, és nagy piros foltokat festett nyakára a szégyen.
     A messzire szakadt fiúkról legtöbbet Fülöp dédapa doboza tartogatott. Ragyogóra subickolt férficipő rajza volt látható a fedelén,fölötte írás: élité - soulier boutique - Etienne Fontaine. Alatta: Roanne. 1928. Február végén fedeztük fel Fülöp dédapa rongypokróccal takart fekhelye alatt, de már erősen égetett a május, amikor Fruzsina bólintására - Fülöp dédapa éppen sütkérezett a viskó előtt - megoldottam a horzsolt élű püspöklila dobozt átfonó madzagot. - Ne lármázzatok, hagyjatok pihenni! - hallatszott kinről Fülöp dédapa elfáradt szava. Megdöbbentem. Rájött a szándékunkra! Mindig is éreztem, hogy gondolatolvasó! - Na mi lesz? Ne teketóriázz! - parancsolta szokatlanul ingerült hangon Fruzsina. De akkor figyelmem az ajtóban álldogáló Ivánra esett. Hívott. Grimaszt vágtam: nem érek rá. Valószerűtlenül csúffá torzított amúgy is rút ábrázatom látványán megütközve ijedt arccal fordult a mocsár irányába. Akkor láttam őt utoljára. - Mit nyavalyogsz? Nyisd már ki! Mi van benne? Papírok? Mifélék? Mondod, hogy ismeretlen kézírás? Olvasd! - szegezte rám fakó tekintetét Fruzsina, és hatalmas testével eltakarta az ajtót.
     A doboz üres volt. Édeskés émelyítő szag áradt belőle, mint a süteményes tálcáról. De Fruzsina, kíváncsi természetű lévén, most feledni látszott bánatát és türelmetlenül pislogott, s én, enfant terrible, képzeletem szorítására elsősorban sohase látott dolgokkal, sohase hallott eseményekkel iparkodtam világot teremteni a vak szemek mögé, elegyítve a családban elejtett szavakból felsejlőt a lehetséges végtelenjéből kiemelt esetlegessel, így ötvöződött a valótlanságból való - ahogy Iván szokta volt mondani: vanitatum verum -, amit a tényleges létben elnyelt a sorsszerűség ingoványa. Bárcsak Iván is hallaná, szorult össze a szívem, nem is tudom, miért, és úgy éreztem, valóban az ajtónál ólálkodik, pedig akkor már a Moszatka túlpartján járt.
     Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, az adalékok egy másik, meg nem élt életből. Talán az alábbi formában, minorem rerum commutationem efficerunt, egy kis változást hoztam létre a dolgokban.      

- Eho, tu bone puerulus (Hé, te jó gyermekcse!)
- Quis me jubilat? (Ki kiált nékem?)
- Majores tuus antiques! (A te öreg őseid!)
CODEX BELLI III.l6/a
Pax. Mora. Anno Domini 1099-1104

...és lebbenek fölébe, én, a Myrtillek csenevész sarja, és a cirruszok pelyhein átfigyelve látom, e felmagasztosított világ minémű, hogy ennél szebb föld fölé csakugyan sohase vitt még szálltom, konstatálom, én, Mór és Sára bűnös szerelemből fakadt fattya, s a gondolat a lengedezést megbolygatja és leérek és a Loire túlfelén Fülöp üldögél, a drága déd, előtte lágy füvön terítő, katángkék, kenyér és naspolya rajta és szőlőt szemezget Jusztin nagyapa és megszeged a kenyeret, felnevelőcském, Fruzsina, és vízben sikadozik lábam és hajamat örvény cibálja és átérek hozzátok és körkörül mormojál Arrét nemszakadó zaja...

Sziklatornyok sűrű sorfala közt jártak, mígnem a hajnali fuvalom a Puttonyos ('Hotteur', nevét 1100-ban kapta) hegy Holdudvarnak (az őslakosok nyelvén Halosnak, majd Aréole-nak) nevezett tisztásán érte őket. A völgyben makacsul tartotta magát az éj. Rekedt hangon végre pihenőt parancsolt Félix, ám kísérete - Ambrózius római szerzetes, három dalmata tengerész, két olasz muzsikus és szicíliai halászok és még néhányan az askalonnál a győzelem és a szent bosszú mámorának közepette békelábra állított és harmadnap hazaindított seregből - a madárzajban a parancsot nem hallotta, ezért jó ideig még lóhátról bámulta a Puttonyos rózsálló sziklaormát és a Holdudvar körül koromló erdőt és a nyíló mandulafákkal a Bársonysipka (Toque, Fiorentine-i János lantmester fejfedője után) nevű dombot és a ködből, a semmiből vezető valahány ösvényt, miközben a Koldus (Mendiant, 1112-től) szikla mögött sistergve tekergő Loire vérvörös fodrai felcsillantak.

Ide a követ a lábamhoz, parancsolta a cihelődő szolgáknak Félix. A három ölnyi hosszú és fél ölnyi vastag jeruzsálemi kőoszlop tíz betűs és számára ismeretlen nyelvű feliratának jelentését senki se fejtette meg, mert Félix ódzkodott bárkinek is megmutatni, mint éhező falun átgyalogló vándor a kenyerét, úgy dugdosta, legfőképpen az antiochiai bölcsek elől rejtegette, akik azt tanították: jól nézzük meg, kinek a hiányzó ruháját öltjük fel, kinek ételét esszük meg, kinek holmiját vesszük el. Ugyancsak elkerülte a doryleumi látnok, a vak remete kunyhóját, aki a a szentháború minden fontosabb eseményét megjósolta és a további hadviseléstől a Szentföldön óvva intett, mert jövőben pásztázó világtalan szeme még hét keleti vértengert látott, midőn már sötét vala, obscura jam luce, még nagyobb sötétség leend, állította. Félix igyekezett kitérni a lyoni bencések elől is - mindent tudtak, mert mindent láttak, szúrós szemmel a lélek legmélyén kutattak - jóllehet e szentéletű férfiak a legfurcsább hadizsákmány látványához is hozzászoktak, prédikációjukban erre mindahányszor utaltak, de a hadisarc miatt a királyokat is megrótták, mint akik a háború teljes célját fel nem érhették, ahol csak tehették a legkeresztényebb hadfiakra is rápirítottak, ha e kiválóságok nem gyakorolták a magamegvonást. Majd ha ismét erre járunk, mondta volt Félix a tanácsadóknak, akik a kő hordozta titok felfedésének egyetlen módját, a bölcsek, a látnok és a bencések tudásának igénybe vételét, ennek helyét és idejét a fülébe súgták, jóllehet a fenti tudósok szavát a kor legszigorúbb követelményei szerint maga is megbízhatónak vélte, hanem úgy döntött, a gránitot birkabőrbe csavarva emberi erővel országról országra vontatja, tette ezt nemcsak az ismeretlen írásnak miatta - ki tudja, mit rejt értelme, gondolta -, hanem mert még a Szentföldön megbánta, hogy Lőrinccel, a mindjárt a hazaút kezdetén furunkulózisba esett és folytonos ápolásra szorult egyhasi öccsel a követ egy sírkert bejáratának tartópilléréből kivágta - akkor az írást észre se véve, annyira elbűvölte a kőhenger soselátott fénye - és hadizsákmányként kezelte. A töredelem az úton többször is hatalmába ejtette, s az oszlopot olyankor csaknem folyóba gördíttette még az idegenben, vagy erdőmélyen felejttette, de nem, mégse vált meg tőle, annyira vonzotta a mesterien csiszolt kő szépsége. Az inszakajtó cipelés miatt a szolgák az úton eltűntek, Félix elől erdőbe, pincébe, szakadékba, vízfenékre bújtak sorban, csupán a leghűségesebbek maradtak mellette, a kő okozta haragot és kínt enyhítendő háta mögött Kőrejtőnek csúfolták és gyalázatos történeteket ötlöttek róla, de ezt a Holdudvaron, úgy tűnt, mind elfelejtették, mikoron a parancsnak megörülve puszta körömmel szaggatták, tépték a rongyos irhát a réten, majd a csupasz követ a Holdudvar keleti szélébe görgették és uruk utasítására az írást ott földnek fordították.

De akkorra már a többiek, a nézlők is, az érkezés örömének hevületében magukat a fűbe vetették, a hirtelen harmatban megfürödtek s a kilátástalanul hosszú és veszélyes út pora, mi egészen belepte őket, sárrá majszolódott és szemükbe csorgott és kastossá vált, ám ragyogott előttük minden, és sokáig ujjongtak a réten hemperegve, bordájukat ismeretlen öröm feszítette. E kivételes voluptas, melyet a híres földabrosz, az Időzés (az őslakosok nyelvén Mora, majd Arrét) látványa és jelenségeinek érzékelése váltott ki, addig bódította őket, mígnem szemükbe sajdított a fertőtlenítő napfény váratlan UV-ereje. Akkor lecsihadtak, szolgák és kísérők körültáboroltak végre.

klórdioxid - vízferrtőtlenítés és ivóvízkezelés

ivóvíz fertőtlenítés