A hang utáni csend színe és a zene

Vasagyi Mária - Székely, vagy Brankov Máriaként is ismerik - Zomborban született, 1941-ben. Iskoláit Zomborban és Eszéken végezte, majd az újvidéki magyar tanszéken diplomázott. Volt levéltáros, fordító, lektor, foglalkozott műfordítással, zenekritikával, műkritikával, néprajzzal. Ma is Zomborban él, lektorként dolgozik a helyi lapnál, a Dunatájnál. Silentium album című kisregénye 2002-ben jelent meg, Szirmai Károly Díjat és Híd Díjat kapott érte.
   Fekete J. József így írt róla a Terasz.hu Irodalmi szekciójában (www.terasz.hu): „Első elbeszéléskötete a mai vajdasági magyar próza minden bizonnyal egyik legjobb tollú szerzőjévé avatta Vasagyi Máriát. Korai még azt állítani, hogy az új évezred első évtizedének legnagyobb honi irodalmi felfedezése, de az már biztos, hogy bár öt évre, de akár távolabbra is visszamenőleg nem jelentkezett ennyire friss, ennyire pallérozott és ekkora felkészültséget magába foglaló író a Vajdaságban. Vasagyi Mária szövegei nyelvükben és hangulatukban egyaránt karakteresek, összetéveszthetetlenül egyediek, a Topolya-, Zombor- vagy még inkább Bácska-központú tematikájuk mellett természetes közvetlenséggel mutatják fel a szerzőnek a sokkal szélesebb körre kiterjedő művelődéstörténeti, természettudományos, folklorisztikai, néprajzi, zenei, nyelvi műveltségét, jól kamatoztatható tájékozottságát és bravúros nyelvi tehetségét. Elbeszélései nem szórakoztató alkotások, képtelenség könnyed bágyadtsággal elmerülni történeteinek sodrásában, a bájosan archaikus szóhasználata és szürrealisztikus távolságra kalandozó meseszövése nem csupán a vendégszövegek, vagy vendégszövegként feltüntetett subtextusok által való megszakítások nyomán válik figyelemkövetelő írásművé, hanem a történetek realitástartalma, hivatkozási síkjának vonzata is elutasítja a könnyed műélvezetet.”

- Igaz, hogy több hónappal a Híd-díj átadása után vagyunk, de azóta sem hagy nyugton a kérdés, hogy miért maradt el az Ön részéről az ilyen esetekben megszokott beszéd, vagy legalább néhány mondat a közönséghez?

- Beszéd? Miről szónokolhat egy teljes magányban élő író? Aki ráadásul - mert elvadult és elszokott az emberek közelétől - ódzkodik a nyilvános szerepléstől. A közhelyektől, amelyeket ilyen alkalmakkor eldadoghat. Jobb az írás, önző módon magamba fordulás, magamnak teremtés, őscsendben kotorászás gondolatért, szóért, életért.

- Első elbeszéléskötete a Silentium album. Már saját tapasztalatából mondhatja el, hogy itt és most mit számít egy kiadott könyv, és mit számít egy kiadott könyv szerzőjének lenni?

- Előző és mostani könyvem kapcsán mondom: a frissen kiadott könyv új kavics a Duna partján. Minden attól függ, kik és hányan veszik észre, veszik kézbe és figyelik színét, anyagát, formáját, szagát, tapintását... Visszadobják-e a vízbe vagy megtartják, esetleg továbbadják. Egyáltalán jelent-e ennél többet ma a világon a - nem esztrád - művészet? A megértéséhez, élvezéséhez némi előtudást, elmélyülési szándékot és készséget feltételez, de ehhez idő és türelem kell, s ebből kevés van. Kiadott könyv szerzőjének lenni itt és most annyit jelent, hogy tudnia kell, hol él - esetemben földrajzilag is e hely Közép-Európának és a magyar szellemi létnek a legpereme -, erre és a fentiekre, úgyszintén a múlt század gondolkodói által beharangozott szellemi sivatag előszelére meg a Balkán-küszöb számtalan retrográd jelenségére és hatóerőire fittyet hányva közvetíteni azt, ami a toll alá - a számítógépbe - tolakszik.

- Eljutott-e a Silentium album az olvasókhoz, kérdem ezt utalva a könyvterjesztés hiányosságaira.

- Fogalmam sincs, mennyi könyvem kelt el, Zomborban, úgy tudom, nem lehet kapni. Mivel nem szórakoztató olvasmány, aligha kapkodnak érte. A fedőlapot nem ilyennek képzeltem, Nagyapáthy képét választottam, a fiam el is készítette a tervet, de akkor már eldöntötték, hogy a jelenlegi lesz rajta. Nem tetszik. Jelentéktelen kis könyvecskére utal. Nem mintha világra szóló regényt írtam volna, de ezzel a borítóval senkinek se tűnik szemébe, nem emelik le a polcról.

- Kritikák?

- Toldi Éva recenziója, Bányai méltatása a Hídban, 2003 januárjában, és Harkai Vass Éva kritikája ugyanott, 2003 februárjában. Úgy tudom, Hózsa Éva is írt a könyvemről, és Bence Erika. Fekete J. József is, aki egy beszélgetést is megjelentetett. Nem emlékszem, hogy mások írtak volna... Odaát senki, nem is tudnak a könyvemről, talán már a témájánál fogva se nyerte meg az ottani olvasó tetszését, ha ugyan volt olyan. Idegen ország idegen írói vagyunk itt is, ott is. Idegenek és kész. Vagy tetszik, vagy nem, ha úgy gondolod, muszáj írnod, akkor mind e gátló körülményt - nem vagy érdekes, idegen vagy, vidékinél is vidékibb, peremszegi, annál is messzibb a központtól, ahol a lobbik összefutnak és az irodalompolitikát (magyart) kalapálják stb... – hagyd, nos, akkor tessék, vedd a tollat, görnyedj a kompi mellett, tedd a munkádat, add a hülyét. Száz szónak is egy a vége: könyvemet nem tartom sikerkönyvnek, esetleg „új színnek” a délvidéki magyar irodalomban, ahogyan valaki meg is jegyezte.

- Az interneten is otthon van, a www.terasz.hu Irodalmi szekciójának novellapályázatán is kapott díjat. Milyen kapcsolatban van Ön és a háló?

- A játékot a játékossal összekötő, kimeríthetetlen lehetőségeket tartogató játéktér a háló. Mindenki helyet kap rajta, senkit se löknek ki a sorból, hanem rákerülsz, látatlanul - akár inkognitóban - felvillantod magad a látatlanban. De csak képzelmény, hogy ez a játék megszünteti a magányt. Sőt! Viszont egy másfajta, halálosan komoly játék - írás - kerekedhet belőle. Aztán meg repesel egy keveset a világban, szétnézel, keresed, megleled, pontosítod a helyed. Bevallom, e cselekvésnél számomra élvezetesebb és léleküdítőbb a zenehallgatás. Ez okból s a Bartók Rádió jóvoltából egy zenei világhálón függök reggeltől estélig, estétől reggelig.

- Akkor beszélgessünk kicsit a zenéről is...

- Nálam folyton szól a zene, most Brahms C-dur szonátája. A szépség fájdalma. A fájdalom szépsége. Már-már mazochizmus. Mahler tragikumba csúcsosodó szomorúság-gyönyörét hasonlíthatom hozzá. Most már bizonyos vagyok benne: amint elkészült a világgal, befejezte a teremtést, Istennek - lehet, hogy akkor meghalt? - még volt annyi ereje, utolsó, nagy erő (az elmúló életes utolsó ereje?), hogy megteremtse a ZENÉT. A zene lelkét először is, és hozzá a fizikai lehetőségeit, amelyek azóta benne foglaltatnak a világegyetemben, csak elő kell hívni, összegyűjteni így vagy úgy, szerzőként vagy előadóként. A zene a teremtés csúcsa, úgy is kell viszonyulni hozzá. Több mint csoda. Isteni hagyaték a javából.

- A zene szeretete továbböröklődött. Ha jól tudom, az immár világszerte ismert ISAAC Székely István zongoraművész gyakran játszott élőben, kizárólag Önnek, vagy az Ön kedvéért, például a Silentium album bemutatóján is, Zomborban.

- A fiam nekem, és csakis nekem 2000. június 17-én 11 és 15 óra között zongorázott Kecskeméten, a Kodály intézet dísztermében - ott tanult akkor Szabó Orsolyánál -, Liszt H-moll szonátáját játszotta, Brahms két Intermezzóját, Debussy nyolc-tíz darabját, köztük a Rameau halálára írt remekművét, azután a Vitorlákat, Amit a nyugati szél látott stb., Bartók Szabadban című darabját, benne az Éjszaka zenéjét, Bach Kromatikus fantáziáját, Chopin H-moll szonátáját, Forradalmi etűdjét, f-moll és g-moll - két csodálatosan szép - balladáját, ráadásul Bartók Gyermekeknek sorozatából tizenöt kis darabot. Mindezt az első, ottani magiszteri vizsgájára készítette, meg kellett hallgatnom kritikus füllel méghozzá, s ezt örömmel tettem. Leginkább Apatinban és Brüsszelben gyakorol - szép kis ugrás! -, Zomborban ritkán, a dalárda pianínóján, de oda nem szívesen megyek, mert hatalmas kutyák sétálnak a kapu alatt, sőt, valami civil szervezet fontossága miatt kamerák figyelik a belépőt ugyanott, és különben se szereti, ha gyakorlás közben fülelik...

vízbe dobják vagy tovább