Úti beszámoló, 1. rész. – 06. aug. 13.
Hatalmas lila-bugyirózsaszín busszal indultunk három hete Ungvárról Lembergbe. Ez nekiszaladásból rossz, mert ezt a két színt meglehetősen rühellem, főleg az utóbbit. Ráadásul a velünk utazó kísérőcsaj is hasonló árnyalatokban pompázott, nagyjából úgy nézett ki, mint a milkareklámban bőgő tehén, blöeee. Bár inkább én néztem ki (az ablakon), mert a buszban filmet vetítettek, mégpedig egy irinás-szergejes háborúsat, és ezt olyan komolyan kellett vennünk, hogy amikor Vlasztával beszélgetni kezdtünk, vagy röhögni Irinán, ránk szólt a milkatehén sztyuárdesz. Pedig mi nem is moziba vettünk jegyet… No, mindegy, de legalább volt klíma. A kinti táj egyébként is izgalmasabb volt, kábé hatszor átmentünk a Latorcán, és még jó párszor egyéb hegyi folyókon. Tényleg töxép a Kárpátok. Meg mókásak a hegyi falvak. És nem lilák a tehenek.
Négy órás utazás után panelházakkal tarkított, vagy inkább szürkített városrészbe érkeztünk meg, ahol mellesleg szintén legelészett egy-két, ezúttal szürke tehén. Vlaszta (a továbbiakban időnként Laciként emlegetve) már előzőleg felkészített erre, így nem vontam le a derondaezaváros következtetést. Aznap már csak blokkházakat meg bevásárlóközpontokat láttam. Meg Mária Petrivnát, Vlaszta rokonát, a nénit, akinél laktunk, és akinek a lakása bár nagyvárosi, berendezése kísértetiesen hasonlít nagymamám beregardói házáéra. Még a narancssárga fazekai is ugyanolyanok! Ááá!
Másnap megnéztük, mi lehet a betonházakon túl. Nagyon hangulatos várost találtunk. Igaz, néhol lerobbant, ráférne a rendbe szedés, és helyenként kicsikét szovjet. De érdekesek a keskeny utcái, a Pestről már ismert monarchia-stílusú házak, a sztometrovkán (100 méteres sétány) sakkozgató népek, a Viszokij zámok kilátó. És mindez furcsa is, mert nekem valahogy nem illettek a városhoz a lakói. Az épületek, a szobrok meg a parkok, ha nem is értelmesebbnek, de egy kicsit világiasabbnak tűntek. Mintha az emberek még nem nőttek volna fel hozzájuk. Ezt egyébként Kijevben is éreztem, de erről majd később. 
Ja, rengeteg a katolikus templom, és az volt a vicces, hogy nagyon kis területen sűrűsödött az összes, nem is értem, miért kell a lembergieknek ennyi sok.
Itt voltam először ukrán gyorskajáldában is. Falusi háznak rendezték be, egész ízlésesen, az enyhe mekdonáldszos gyorséttermi beütés meg igazán extrává varázsolta a helyet. Plusz még a népviseletbe öltözött kasszások, hujujujjj!
Aztán elsétáltunk egy parkba, ahol hattyúk és vihogó csajok tanyáztak. Találkoztunk azokkal is, akikkel másnap útra keltünk a Krím-félsziget felé.
.
 |
|
A 25 óra gyorsan telt, a seggem meg gyorsan lett egyre szögletesebb. A srácok, Laci lembergi csoporttársai: Román, Osztáp, Ványa, Vászja, Max és Andrij, közülük ketten tudtak magyarul. Így, ha nem volt kedvem nyelvtörni, nyugodtam magyaráztam ki magam azzal, hogy mivel a társaság nagyobbik része ért magyarul, tehát jogos ezt a nyelvet használnom. Logikai eszmefuttatásomhoz persze nem tettem hozzá, hogy az, aki nem tud ukránul, egyedül én vagyok. Meglepő módon ők sem használták fel ezt ellenérvként.
A vonat kicsit büdös volt, ále jó. És legalább nem rózsaszín. Sőt, évtizedekkel ezelőtt festhették le utoljára. Szimferopolba érkezve színes, napernyős, bőröndös, kalapos tömegen, taxit és lakást ajánlókon átverekedve magunkat, sikerült találnunk egy Szudákba közlekedő marsrutkát (iránytaxiként működő mikrobusz). Jáhúú! Újabb másfél óra utazás következett, ezúttal már a Krími hegységen át. Kicsit újra a Kárpátokban éreztem magam, csak nem stimmelt a nagyon forró és sós levegő, meg a sziklák. Kénytelen voltam feladni azt a remek teóriámat, hogy átvertek, eltérítették a vonatot, és a furcsa kör, amit a vonat tett, nem is a Krímre vezetett. Pedig milyen izgi lett volna.
A buszállomáson Rusztem várt bennünket. A nyaralás szervezője, a hetedik fiú, aki legalább 35 éves bácsinak tűnik, pedig csak 19, krími tatár, muzulmán, és számomra egy egészen új világ képviselője.
Elcuccoltunk a félkész házig, amit Zinur (az elején képtelen voltam megjegyezni a nevét, és mindig a zsinórról jutattam eszembe), Rusztem unokatesója adott ki nekünk. Teljesen rendben volt, én 4 sráccal költöztem 1 szobába. Majd kipróbáltuk a közelben lévő csájhánát, a náddal körbevett, árnyékos, furcsa ülőalkalmatossággal ellátott kajáldát. Ezt szintén tatárok vezették, úgy vettem észre, eléggé szőrösek, fekete a hajuk, szemöldökük. Tök fura, ahogy a sötét arcukból gyakran kék, zöld szemmel néznek ki a világba. Ilyen volt az egyik felszolgáló kislány is, ráadásul folyton mosolygott, amikor kihozta nekünk a tényleg finom ebédeket. Nekem rögtön belopta magát a szívembe. Többször kajáltunk itt, én jó néhányszor borscsot (bár ezelőtt azt hittem, utálom ezt a levest), pelmenyit. Az ülőalkalmatosság pedig, mint később kiderült, nemcsak erre a helyre volt jellemző, hanem a város legtöbb szórakozóhelyén is ilyenekkel találkoztunk. A tápcsán, merthogy így hívták, négyszögű, szőnyeggel és párnákkal puhított olyan emelvény vagy ágy, nem is tudom, hogy nevezzem, amelyen kábé 10-14 ember elfér, a közepén pedig alacsony asztalka lakik. Így az embernek nem lóg le a lába, fekhet és ehet egyszerre. Vááá, imádtam, isteni találmány! Ha tatárnak születtem volna, apu nem nyaggatna állandóan, hogy ne tegyem fel a lábam ebéd közben a ládára, mmmm…:)
Balla Csönge: Úti beszámoló, 1. rész. – 2006. augusztus. 13. | A weboldal Google-optimalizálás alatt áll.