Szabad-e szabadelvűnek lenni a Kárpátok alatt?

Balla D. Károly

Szabad-e szabadelvűnek lenni a Kárpátok alatt?

Megjelent: Népszabadság, 2003. augusztus 22.

A Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarok megnyilvánulásaiban a nemzeti elkötelezettség hangsúlyozása gyakran társul a liberális nézetek elutasításával. Nem feltétlenül Duray Miklós, Tőkés László vagy Kovács Miklós megszólalásaira gondolok, és nem is a mértékadó kisebbségi politikusok higgadt szavaira, akik igyekeznek elkerülni, hogy akár a jobb-, akár a baloldalnak túlságosan elkötelezzék magukat. Inkább a „kisemberekre”, akik a hír- és riportműsorokban bukkannak fel egy-egy mondat erejéig, vagy a helyi sajtóban mondanak véleményt. Ha ehhez a személyes beszélgetések tapasztalatát is hozzáteszem (és erre Kárpátalján élve bőven módom nyílik – de gyakran találkozom, illetve sűrűn levelezek más régióbeliekkel is), akkor már-már egyértelműen kimondhatom: ha a határon túli magyaroknak szavazati joguk lett volna a 2002-es magyarországi választásokon, akkor az igen szoros verseny alighanem másként dőlt volna el.

(A jobboldal képviselő is tudják, hogy Erdélyben vagy Kárpátalján népszerűbbek, mint odahaza. Erre bőven rájátszottak a választások idején, s prominens képviselőik gyakori határon túli látogatásaiból, szerepléseiből csakúgy, mint a kedvezménytörvény és újabban a kettős állampolgárság ügyében keltett hűhóból kitűnik, hogy most is bazíroznak erre.)

Eltűnődtem, mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében.

Egyik oka nyilván az lehet, hogy a magyar jobboldal önmagát nemzetinek és polgárinak nevezve mindkét fogalmat kisajátította, és szembeállította a szocialistával és a liberálissal. És ez a szembeállítás nem egyszerűen különbözőséget jelentett, hanem antinómiát. Azt, hogy ezek a fogalmak kizárják egymást. Sőt. A jobboldal által elterjesztett szóhasználatban, ami liberális, nemcsak különbözik a nemzetitől, nemcsak kizárja a nemzetit, hanem egyszerűen nemzetellenes. A magyarországi lakosság ezt a beállítást, talán azért, mert számára magyarsága természetes, kevésbé fogadta el, mint a határon túli magyarság, amelynek ez legfájóbb pontját érinti. Kisebbségi helyzetben a nemzeti lét ingatag formáció, és bármi, ami veszélyeztetni látszik: elutasítandó akár annak tüzetes vizsgálata nélkül, hogy a veszély tényleges vagy csak látszólagos.

A liberális politikai gondolkodásnak ez az elutasítása azért is érdekes, mert formális logikával éppen az ellenkezőjét lehetne jósolni. Miért is?

Például azért, mert a kárpátaljai magyarság:

  1. hosszú évtizedeken át élt keményebb vagy lágyabb politikai diktatúrában, és semmi sem volt, amire jobban áhítozott volna, mint a teljes szabadságra;
  2. saját bőrén tapasztalta (és részben tapasztalja ma is) a negatív diszkrimináció minden hátrányát és megalázó voltát, azt, hogy nemzetisége, anyanyelve, vallása miatt meghurcolhatják, megkülönböztethetik, alkalmasint kigúnyolják, szóvá teszik másságát;
  3. tisztában van azzal, hogy a nemzeti kibontakozásnak egyik legfőbb akadálya a hatalmi sovinizmus és a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nacionalizmus.

Nos, ha nyilvánvaló, hogy a liberalizmus mindhárom esetben „esküdt ellensége” mindannak, ami a magyarság megmaradására nézve veszélyeztető tényezőnek minősül, akkor miért nem szimpatizál a kárpátaljai magyarok többsége a szabadelvűséggel?

Először: A kisebbségben élők többsége, anélkül, hogy ez tudatosulna, egyfajta ellentmondásként, szerepkettősségként, kis túlzással szólva: tudathasadásként éli meg saját kisebbségi mivoltát. Úgy találom, a kárpátaljai magyar ember egyrészt szeretne – teljes joggal – egyenlő lenni a vele együtt élőkkel, másfelől szeretne egyenrangú lenni és azonos jogokat élvezni a magyarországi magyarokkal is – ez már okoz problémákat –, de azután harmadrészt: a kárpátaljai magyar ember nemcsak másnak, hanem különbnek is tartja magát! Saját hagyományait, nyelvét szebbnek, vallását igazabbnak, nemzeti történelmét dicsőbbnek, kultúráját gazdagabbnak, öntudatát nemesebbnek tartja, mint a vele együtt élő nem magyar embertársaiét. (Ez voltaképp érthető és bizonyos határokig el is fogadható emberi magatartás, bár túlzó megnyilvánulásai már nyilvánvalóan nem a „nemzeti büszkeség”, hanem a nacionalizmus kategóriájába tartoznak.) És számtalanszor találkoztam azzal a nézettel is, hogy mi vagyunk az igazi magyarok, nem pedig a magyarországiak vagy pláne a nyugati emigránsok. Kárpátalján magyarnak lenni: az valami, az érték, az hősiesség; Magyarországon vagy Nyugaton nem nagy művészet. Mindez nyilvánvalóan nem fér el egy kalapban, nem lehet egyszerre egyenlőnek és különbnek is lenni.

Az ilyen alapállás persze ellenkezik a liberális eszményekkel (szerintem a józan ésszel is), és leginkább az ellentmondásokon átlépő kisebbségi gőg és sértődöttség oldhatja fel a túlfűtött és túlhangsúlyozott nemzeti kivagyiság keretében.

Másodszor: A fent említett körülmények következtében az a látszat alakult ki, mintha a szabadelvű gondolkodás – megengedő jellege miatt – a „nemzetietlenség” melegágya lenne. Mintha szabad utat engedne a nemzeti jelleg ellenében ható erőknek azzal, hogy, bár nem gátolja, de nem is írja elő a nemzeti attitűdöt. Addig a felismerésig, hogy az identitást erősítő erőknek ugyanilyen zöld utat nyit, kevesen jutnak el. Holott – a nemzetinek sokkal inkább, semmint liberálisnak mondható – Illyés Gyula közismert megállapítása szerint a magyarság vállalás kérdése, és a liberalizmus éppen ennek a vállalásnak a szabadságát hangsúlyozza. Ez a felfogás azonban valamiért idegen a kárpátaljai magyarok többségétől. Valamiért úgy gondolják, hogy az ő vállalásuk helyes, a másoké helytelen, és „haragszanak” a liberalizmusra, amiért a kollektív kötelességteljesítés helyett az egyén szabad döntésének szférájába utalja az identitás megválasztását.

Harmadszor: Ahogy Magyarországon a nemzeti jelleget magának vindikáló jobboldal nemzetellenesnek, idegenszívűnek, szélsőséges esetben hazaárulónak bélyegzi a közélet azon képviselőit, akik nem az ő elképzeléseik szerint gondolkodnak és cselekszenek, aszerint Kárpátalján is akadnak, akik maguk szeretnék eldönteni, ki magyar és ki nem, mégpedig kizárólag politikai besorolhatóságuk alapján. Nos, aki ilyen szelekcióra vetemedik vagy akár csak nevét, tagságát, szimpátiáját adja hozzá, az nyilván úgy fél a liberális eszméktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

Egy korábbi írásomban (Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb, Kárpáti Igaz Szó, május 30. [lásd]) azt boncolgattam, hogy szerintem a kárpátaljai magyarságot szellemi élcsapata olyan nyomvonalon vezeti, amely egyre válságosabb helyzetbe visz. Kifejtettem, hogy a kárpátaljai magyarság inkább meglovagolja azokat a tendenciákat, amelyeknek ellen kellene állnia, s ezzel önmaga ellen dolgozik. Azt hiszem, ilyen önmaga ellen fordulásnak fogható fel a szabadelvű gondolkodás elutasítása és annak a téveszmének az elfogadása is, hogy kisebbségi helyzetben a liberális elveknek nincsen létjogosultságuk. Holott a liberalizmus olyan eszmerendszer, amely a legáltalánosabb emberi értékekre, így a szabadságeszményre alapozódóan megenged mindenfajta gondolkodást és törekvést, s éppenséggel nem ezek elfojtására törekszik, hanem arra, hogy mindegyikük kibontakozhasson, mégpedig a legtágabb keretek között, amelyek még nem sértik mások törekvéseit. Az effajta felfogás elterjedése a határon túli magyarság megmaradásának nem gátja, hanem elősegítője lehetne.

Szólj hozzá!