Hátborzongatónak találom, hogy az elidegenedés 32 év után vádként újra megfogalmazódhatott egy kárpátaljai főszerkesztő részéről.
Nem sok dolgot ambicionáltam kevésbé, mint hogy ajándékot kapjak Dupka cégétől
Levelet kapni jobb, mint nem kapni. Ajándékot pláne. És mégis előfordulhat, hogy bár ez a kettő egyazon borítékban lapul, az ember mégsem ugrik ki örömében a bőréből.
Történt, hogy Bn. [Bárányné Szalai Borbála] kedves idős kollégám elpanaszolta novemberben, tudomása nélkül jelentette meg az Intermix Kiadó a könyvét még a nyáron, azóta sem értesítették, se szerződés, se tiszteletpéldány, se honor. Bátorítást kért tőlem, hogy írjon-e hivatalos levelet a kiadónak. Biztattam, persze hogy! – de az esetet én is megemlítettem itt a naplómban, a novemberiben, rezignáltan tűnődve azon, hogy ez sajnos évtizedes gyakorlattá vált a legtöbb könyvet megjelentető kárpátaljai magyar kiadónknál. Pár nap múlva Dupka György igazgató meg is jelent az érintettnél, vitte a szerződést, a pénzt – és ráígért még paripát és fegyvert is. Bn. hálásan megköszönte közbenjárásomat, DGy célzásából ugyanis biztosra vette, hogy az én világgá-kürtölésem váltotta ki a gyors reakciót.
Bő hónap telvén aztán olvasom a KISzóban, hogy megjelent a Verecke c. versantológia, és az én verseim is benne vannak. Még a nyáron beharangozták a gyűjteményt, rajta volt az Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján. Már akkor is megfordult a fejemben: vajon beletették-e – tudtom és akaratom ellenére – a verseimet; de aztán elfelejtettem a dolgot, a könyv nem került a kezembe, nem is olvastam róla, feltehetően azért nem, mert fél év késéssel hagyta el a nyomdát. Na, de most ott áll fekete betűkkel fehér (illetve kicsit szürkés) papíron, hogy mint „az egyetemes magyar irodalomba […] integrálódott »nagyok«” egyike, „természetszerűleg nagyobb teret” kaptam a kötetben, mint az ígéretes tehetségek. Ami egyrészt hízelgő, másrészt sértő, mert ezek szerint nem verseim minősége alapján válogattak be… No meg, ha olyan „nagy” vagyok, akkor talán megkérdezhették volna, kívánok-e szerepelni, s ha igen, mely verseimet ajánlanám. Erről azonban szó sem volt, sem az összeállító (Gortvay Erzsébet), sem a szerkesztő (Nagy Zoltán Mihály), sem a felelős kiadó (Dupka György) nem kérte hozzájárulásomat verseim közléséhez, nem kötöttek velem sem előzőleg, sem utólag szerződést, és, mint megtudtam, szerzőtársaim jó részével ugyanígy jártak el.
No, gondoltam, megírom itt a naplómban ezt is, hátha pár nap múlva Dupka megjelenik a pénzzel és a tiszteletpéldánnyal.
Majdnem így történt, azzal a különbséggel, hogy nem személyesen, hanem közvetítők révén juttatott el hozzám nagy borítékban: 1) körlevelet; 2) pénzt; 3) 1 db könyvet.
Levelet kapni általában jó dolog. Ebben mégsem telt örömöm, mert egyebek mellett kiderült számomra, hogy legnagyobb kiadónk igazgatója balgaságnak tartja a szerzői jogot, és úgy véli, hogy azokat a már megjelent műveket, amelyek „egyenként sem voltak a manapság használatos copyright-joggal levédve” (!! sic !!), azokat a szerző megkérdezése és következmények nélkül újra lehet közölni. (Mondatában külön tetszett az egyenként és a copyright-jog; na jó, ebből nem csinálok kázus-ügyet :))
Kiderült továbbá, hogy a Verecke c. kötet kapott egyetlen darabja nem tiszteletpéldány, a borítékban lapuló pénz pedig nem honorárium, hanem a szívből jövő jókívánságokhoz „mellékelt ajándék”. Nem is lehet más, hiszen szerződést láthatóan továbbra sem kíván kötni a szerzőkkel a kiadó, és még egy átvételi elismervényt sem íratott alá.Na most én eddig nem sok dolgot ambicionáltam kevésbé, mint azt, hogy ajándékot kapjak Dupka cégétől. De ha már a jogos honor kifizetését vélhetően szintén balgaságnak tartja, akkor legalább ajándékozzon, ezért inkább megdicsérem, sőt, szorgalmazom, hogy küldjön minél gyakrabban és minél több pénzt, zsebből, számla nélkül, adómentesen, ahogy ezt is – csak könyörgök, ne közölje az írásaimat!!!
És akkor még pár mondat az ajándékló fogáról, a könyvről. A válogatás egészét nem akarom minősíteni, a szemet szúró aránytalanságokra pedig remek magyarázatot kaphatni: a könyv utószava azonos a KISzóban pár napja olvasott, mindenben eligazítást adó NZM-írással. Újra megdöbbentett a kijelentés, miszerint bár Cséka, Bagu, Lengyel, Pócs költészetében „kevésbé érzékelhető a szülőföld iránti kötődés” és bár „némelyiküknél és esetenként annál inkább az elidegenülésre utaló, talán túlzottan kritikus – sajnálkozástalanul lekicsinylő – szemlélet és fogalmazás” érhető tetten, ezt a készítők nem tekintették elegendő „motiváló tényezőnek a teljes kirekesztéshez” és egy-egy versüket kegyesen beválogatták. Hátborzongatónak találom, hogy az elidegenedés 32 év után vádként újra megfogalmazódhatott egy kárpátaljai főszerkesztő részéről, és hogy az esztétikai mércén kívül más szempontok egyáltalán felmerülhettek egy olyan kiadvány esetében, amelynek (egyébként szerencsétlen) alcíme: Kárpátaljai magyar költők a XX. századból. Egyetlen vers tessék-lássék beválogatása az ilyen szerkesztői utószó fényében már valóban kirekesztést jelent, kultúrpolitikai diktátumot. Így fordulhat elő, hogy egyes szerzők… – de hát látja, aki nem vak, hogy a készítők kit tartanak kívánatos, sok verssel szerepeltetett, és kit megtűrt költőnek. Hogy ne is Csékáék háza tájáról vegyem az elrettentő példát: csupán egyetlen verssel szerepel a könyvben Finta Éva, S. Benedek András pedig 9-cel!
Ehhez képest apróság az a számomra teljesen érthetetlen (vagy éppen érthető?) körülmény, hogy a tőlem választottak közül a legfrissebb vers 1989-ből való, benne van 1990-es kötetemben. Vagyis az anyag válogatói a rendszerváltás utáni Balla D. Károlyról már nem vesznek tudomást, az utóbbi 14 évben írt verseim közül egyetlenegyet sem találtak méltónak a szerepeltetésre. Remélem, megérem, hogy egyszer valamelyikük leírja a tudomásul-nem-vétel okát is, mármint azt, hogy azóta én is „sajnálkozástalanul” elidegenültem a kárpátaljai valóságtól.
Onagy-comment a Teraszon fentii jegyzetemhez
Ha valaki engem kérdez… / 01. 02.
Világos, hogy a jogdíj nem ugyanaz, mint amikor a kőművesnek kifizetjük a kémény építésének bérét. Ha ugyanaz volna, márpedig legkedvencebb szerkesztőd és legkedvesebb könyvkiadói igazgatód – ezek szerint – a kőműves munkájához hasonlítja az írói jogokat. Vicces is volna, ha minden főzésnél, minden sparheltbegyújtásnál le kellene a gyerekkel küldeni az esedékes honort. Engem azért kimondottan nem érdekel. Nem okoz annyi álmatlan éjszakát, mint neked. Az idén fedeztem fel, hogy a tíz éve íródott Luca széke című tizenhárom részes sorozatom hány helyen van fent, hány helyen használják mindenféle horárium és megkérdezés nélkül.
Úgy gondolom, a pénz inspiráló motívum. Ha nem volna szükség a pénzre, aligha ülnék le minden reggel. Meg úgy is gondolom, hogy a szellemi termék az én tulajdonom. Meg úgy gondolom, hogy a net más világ. Meg úgy is, hogy időszerű volna a könyvkiadás általános reformja. De ami eben a napi szövegben számomra megrendítő, azt észre se vetted, mert ha igen, talán nem hagyod benne ország világ szégyenére.
És magamnak is el kellett morfondíroznom a dolgon: ugyan létezik-e rendszerváltás előtti és rendszerváltás utáni OZ (mint ahogyan a szöveg szerint BDK igen). Mert ezt gondold végig. Kell-e, hogy a rendszerrel változzunk mi is? Hogy egyáltalán tudomásul vegyük, hogy változott a rendszer? Hogy határkőnek tekintsünk egy éra végét? Mint a mi legdrágább, a kommunizmusban halálra üldözött Gyurkovicsunk :).
Válaszom a fentiekre itt olvasható.
“Verecke-lecke” bejegyzéshez 1 hozzászólás