Játék és recomment

Elindult a szonettjáték!

Zynthynova, Szonett-sorA Beszédes Pistával volt egyeztetés után ma útjára indítottuk a Zynthynova, Szonett-sor című interakciót és szétküldtünk elég sok levelet. Ő a városlakóknak, én író-költő barátaimnak. Egész délután ezt csináltam, mert mindenkinek névre szólóan küldtem (vagyis nem körlevélként), és többüknek más mondanivalóm is volt. Lassú munka, de szeretem csinálni, mert ilyenkor mindegyiküket kicsit meg is idézem a magam számára. Amilyen hülye vagyok, még magát a felhívást is majdnem mindig újra elolvastam, mint olyan szöveget, amely most konkrétan XY-nak vagy QZ-nek szól. De érdekes, hogy amikor meg a felhívást fogalmaztam, hosszan és alaposan, akkor meg éppen a személytelenségét élveztem. Kifejezett örömömre szolgált, hogy egy nagyobb volumenű, sokszereplős és több fordulós költői játék szabályait és leírását megfogalmazhatom akkor még arc nélküli „Kedves Barátom”-nak címezve, alkalmas verslábakat és rímeket kereshetek, példasorokat kreálhatok.

Most utólag tűnődtem ezen. Eléggé rosszul hangzik és rám nézve egyáltalán nem hízelgő, de arra a következtetésre jutottam, hogy én nemcsak, vagy talán nem is elsősorban írni szeretek, hanem szövegezni, sőt, megszövegezni. Meg is ijedtem kellőképpen ezen a felfedezésen.

Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, összejön-e az, amit terveztem, avagy csak egy-két tucatnyi sort kopok, amivel majd nem tudok mit kezdeni. Meglátjuk, én bizakodom, a költők (és általában az emberek) játékos kedvére bazírozom a projectet – persze talán hiba abban reménykedni, hogy a magam túltengő játék-szenvedélye másokra is átragad…

Recomment

No és akkor egy kis recomment Onagy legutóbbi, január 2-i jegyzetemhez fűzött commentjére (lásd). Barátom, teljesen félreértetted. Nem én választom ketté magamat rendszerváltás előttire és utánira, hanem ők, akik 89-es verseimmel lezártnak tekintik költői életművemet. Éppen ez ellen emeltem szót, hogy ideológiai és nem esztétikai alapon válogattak.

Hogy értsed, miről van szó: 89-ig minden kárpátaljai magyar költő valamilyen formában megfogalmazta a szülőföldhöz, anyanyelvhez, nemzetközösséghez való viszonyát, értve ezen a viszonyon hűséget, szeretetet, odaadást, féltést, felvállalást, a sérelmek burkoltabb vagy nyíltabb kibeszélését. Ami, azt hiszem, teljesen érthető. ÁMDE.

Ámde 89-90 után ezeknek a viszonyoknak sokkal őszintébb, nyíltabb és tárgyilagosabb kibeszélése a költészetből átvonult (mert átvonulhatott) a tényirodalomba, visszaemlékezésekbe, tanulmányokba, esszékbe, újságcikkekbe. Én igen sok ilyen témájú publicisztikai írást, tanulmányt elkövettem ettől kezdve, három nagyjából ilyen tárgyú kötetem is megjelent. De verseimben ez a tematika egyre ritkábban bukkant fel (azelőtt sem foglalt el központi helyet, de volt). Ugyanakkor költőtársaim többsége megmaradt ennél, és továbbra is ugyanazokat a motívumokat variálják, unos-untalan. (Erről is többször írtam, kimutatva, hogy költészetünknek ez a „hagyománya” kiürült, ellaposodott, sablonos lett. Lásd pl.: Hagyomány vagy klisé). Nos, talán érthető – de számomra nem elfogadható -, hogy abból a megkövesedett álláspontból nézve, ahonnan csak a sorsveréses, tájélményes, magyarságmegvalló stb. versek számítanak érvényes kárpátaljai költészetnek, nos, onnan nézve negligálhatóvá, tudomásul nem vehetővé vált mindaz, amit én 89 után írtam.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a beválogatott 10 versemet megtagadnám, ó, dehogy, van közte több „saját kedvencem” is (pl. A város vagy Az egyetlen idő), de azért ezek óta csak megjelent három verseskönyvem. A Verecke gyűjtemény azonban azt a rendszerváltás előtti BDK-t mutatja (igen!), aki gyerekkora vársáncáról, a vátesz Adyról, szeretett-gyűlölt városáról, pányvára kötött, szabadulni képtelen lóról, töredék hazácskáról, örökre leszúrt vándorbotról írt…

Ez még az akkori „skálámat” tekintve is egyoldalú láttatás, de a mából nézve végképp érvénytelen, mert – legyek nagyképű – nagyobb súlyú gondolati verseimet pl. 96-99 között írtam. Nem azért, mert ideológiai cezúrát húztam magamban, hanem azért, mert talán ekkor értem meg az ilyen gondolatokhoz, s mert ekkorra végképp eltávolodtam azoktól a tematikai vázaktól, amelyekre a „tipikus” kárpátaljai vers épül.

Ez viszont az ő szemükben bűnnek számít, így a 90 utáni BDK-ról inkább nem vesznek tudomást.

Tetszik érteni?


Magyar irodalom Kárpátalján

“Játék és recomment” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!