Mire a madarak visszatérnek

Csingiz Ajtmatov

Mire a madarak visszatérnek

A két testvér egy törött szarvú szürke ökörrel bandukolt. Az egyik száron vezette, a másik pedig hátulról ösztökélte a tűzifával megpakolt állatot. Már látszott a falu, látszott a karám is, aztán feltűnt édesanyjuk futó alakja. Kertolgó asszony sietsége bajt sejtetett, régóta várakozhatott már a fiaira. Türelmetlenül hadonászott a karjaival, miközben valamit kiáltozott is, de ahhoz még elég messze jártak, hogy megértsék. A szél elfújta az asszony szavait, csak a jajveszékelés jutott el hozzájuk. Egyre csak kiáltozott, a két fiú ijedten pillantott egymásra.

– Remélem, nem Tal-Csüj vidékéről jött valami rossz hír – mondta Turman elsápadva. – Gyerünk, hajtsd gyorsabban az ökröt!

A szürke jószágot ösztökélve sietni kezdtek. A meredekebb, de rövidebb utat választották. Szőr kucsmájuk, bőrkabátjuk, lábukra kötött nedves nemezbocskoruk most tűnt csak igazán súlyosnak, nehezen haladtak.

Édesanyjuk kiáltozása semmi jót nem ígért. Vajon mi történhetett? Elamannak eszébe jutott, hogy amikor elindultak tűzifát gyűjteni a fivérével, Turmannal, így tréfálkozott:

– Majd meglátod, bátyuskám megfejti az álmomat, csak jöjjön haza a csatából!

Most, amikor látta édesanyja riadt mozdulatait, eszébe jutottak ezek a szavak, és már bánta, amit mondott, hisz a babona szerint az ilyesmi nem vezet jóra.

– Istenem, bocsásd meg, ha helytelenül szólottam, csak a bátyámmal nehogy történjen valami. Többé nem teszek ilyet. – Elaman ezt hajtogatta magában, és fohászkodott a mindenható Istenhez, aki az égben lakozik.

Maga előtt látta azt a pillanatot, amikor pár nappal ezelőtt bátyja, Kojcsuman sárgáspej lova nyergéhez kötözte motyóját, felpattant rá, s felfegyverkezve útra kélt.

– Isten véletek. A ti áldásotok járjon velem, Manasz1 ősatyánk vezéreljen. Ne sírj, Almas! Ne sírj, kedves Tokonom! – mondta. (Kojcsuman kislányát becézte Tokonnak.)

Várandós asszonykája, Almas, utána szaladt. Egyik kezével a kengyelt, másik kezével kikerekedett hasát fogva szaporázta lépteit. Vele együtt a falu apraja-nagyja, s a rokonság sírós hangja:

– Jaj, bátyuska, jaj bátyuska! – hajtogatták, miközben útra bocsátották. A felbolydult falu követte a távozó sereget a tó partjáig, hogy ott vegyen búcsút tőle. A fiú most lelki szemei előtt látta a felfordulást, az ijedező lovakat az embertömegben. Látta bátyja arcvonásait, hallotta hangját, nevetését. Ez a kép, mint a villám, hol fényesen felviláglott, hol újra elhalványodott.

Felidézte bátyját, Kojcsumant, ahogy Manasz regéjét énekelte.2 Szívébe vésődött ez a kép, ahogy regél, arcizmai összerándulnak, szeme csillog, torkából remegő hang tör elő, állkapcsa megfeszül, fogai kivillannak, kézfeje görcsbe rándul. Mindez a fiú szeme előtt úgy jelent meg, mint egy felvillanó szikra, vagy mint az elviharzó forgószél. Elöntötte a forróság, szinte alig volt magánál, nem forgott a nyelve, és kiszáradt a torka is.

Elaman ekkorra már tisztán hallotta hadonászó édesanyja szavait, aki a karámnál megállt.

– Ó, mihaszna két fiam! Hová tűntetek ennyi időre? Siessetek már!

A fiúk szaporázni kezdték lépteiket, de a szürke ökör komótosan haladt, hiába volt minden igyekezet.

– Hol csavarogtatok? Reggel óta mintha a föld nyelt volna el titeket. Szaporábban mihasznák, szaporábban!

– Jövünk már, édesanyám! De hát mi történt? Csak nincs valami baj? – kiáltott vissza Turman, ahogyan közeledtek.

– Ha nem lenne baj, talán itt ácsorognék és kiáltoznék? Ó, én szerencsétlen! Sok baj szállt a fejünkre, a katonák felől semmi hír, tele vagyunk nyugtalansággal. A sógor nemzetségéből3 ma egy fiú vágtatott ide, hírt hozott. Mintha nem lenne elég a bánatból, még a sógorasszonyotok húgocskája is itthagyott bennünket. Milyen fiatal lányka volt, szegény Últaj.

Mint hamarosan megtudták, Almas húgocskája, egy eladó sorba került lányka, aznap reggel váratlanul a fejét kezdte fájlalni, s röviddel utána meg is halt. A két fiúnak egy hang se jött ki a torkán a hír hallatán, csak ácsorogtak lehajtva lassan a fejüket.

– A fene vigye el a tűzifátokat! Hajtsátok már azt az ökröt! – rivallt rájuk Kertolgó asszony, s megindultak hazafelé.

– Az apátok is rosszul lett. Alig mentetek el, odakapott a szívéhez és elvágódott. Aztán azt hajtogatta csak, hogy nem jön álom a szemére. Miféle álom? És közben ez a szomorú hír a sógorságtól! Ó, Istenem, hisz még gyermek volt! Almast teljesen összetörte a hír. Kitapogattam az ácsmester erét is. Ő sincs valami jól – sorolta a csapásokat az asszony, ahogy lassan haladtak hazafelé.

Szengirbajt a felesége, Kertolgó sosem nevezte nevén,4 mindig csak “ácsmester”-nek hívta.

– Most mit tegyünk? – kérdezte Turman. Kertolgó asszony nagyot sóhajtott:

– Mit is tehetnénk, részvétet kell nyilvánítanunk. Nem tehetjük meg, hogy nem megyünk el a sógorokhoz. Kojcsuke5 bátyátok “sógor húgocskám”-ot kiáltozna, és lóháton vágtatna hozzájuk. (“Sógor húgocskám”-nak nevezte Últajt, akit nagyon szeretett.) Hogy az ojrot-mongolok6 támadásáról már ne is beszéljek! Most mi lesz? Tal-Csüjből7 semmi hír. Elfog a kétségbeesés, ha erre gondolok.

Elaman annyira hatása alá került a hallottaknak, hogy csak most vette észre, mennyire elgyötört édesanyja arca, a haja pedig egészen megőszült. Riadtan nézte kisírt szemeit, de örömmel töltötte el, hogy ennek ellenére léptei gyorsak, beszéde határozott, mert nem vesztette el az erejét. Talán most még élénkebb volt, mint máskor. Szengirbaj jurtaács mindig dicsérte is a feleségét.

– Te aztán tele vagy erővel! Ha gyermekeink rád fognak hasonlítani, nincs mitől félni! – mondogatta.

Kertolgó asszony most is fiait nógatva lépkedett, közben ömlött belőle a szó. Otthon nagy volt a sírás-rívás. Almas meglátta kis sógorait, és keservesen felzokogott, kiváltképp, amikor Elamant magához ölelte.

– Kölyköcském – szólította –, testvérkémtől elszakadtam, kebeltársamtól elszakadtam, bátyátok elment, szomorúság szállt a fejünkre, a férfiak is elmentek, nagy lett a mi bánatunk! Úgy sírdogált, hogy az embernek belesajdult a szíve.

Szengirbaj jurtaács közben a műhelyében feküdt.

Egy korábbi befejezetlen munkájába fogott bele, amikor a szívéhez kapva leroskadt reggel, s azóta is erőtlenül hevert a földön. Mikor át akarták hozni a nagy családi jurtába, így szólt:

– Ne nyúljatok hozzám! Hagyjatok itt feküdni!

 

Így aztán ott hevert a balta, szekerce, mindenféle szerszám, faforgács és fadarab között. Magára húzta a subáját, később a kucsmáját is felvette, de fejét aztán már nem tudta az alá rakott párnáról felemelni.

Mikor Elaman belépett a jurtába, összerezzent. Édesapja arca sápadt volt, alig lehetett ráismerni. Erőtlen ujjai nádszálaknak tűntek, két hatalmas kezét most ijesztőnek látta a fiú, amint ott látta feküdni a teste mellett. Elváltozott apjának hangja is.

– Hát megjöttetek – mondta zihálva. Elaman leguggolt mellé.

– Mi történt, édesapám, mi a baj?

– Mi lenne? – Szengirbaj jurtaács nevetni próbált. – Csak ez az öreg szív, semmi különös, elmúlik.

Eközben Kertolgó asszony is bejött a jurtába Turmannal együtt.

– Hogy vagy, ácsmester? – kérdezte az asszony, miközben alig mert férjére pillantani.

– Minden rendben. Miattam ne fájjon a fejed, asszony. Ne késlekedjetek, keljetek útra! Jobb lett volna, ha én is megyek, de hát nincs mit tenni. Ha a legények épségben hazatérnek, majd együtt elmegyünk, és imát mondunk8  az elhunytért, ha Isten is úgy akarja. Hiába van most háború, a menyünket nem küldhetjük egymagában, ti is menjetek vele! Cselekedjetek így!

Szengirbaj családja, közeli rokonai, sőt a szomszéd völgyben tanyázó rokonság, a szállás apraja-nagyja, mind búcsút vettek a megtört Almastól, amikor útra bocsátották. A legjobb paripákat, hátasokat elvitték a katonák. Csak fiatal kancákra, ökrökre, meg hasas kancákra ülhettek fel a távozók. Turman egy tinót vezetve gyalog kélt útra.

– Te maradj apád mellett! – mondták Elamannak, és otthon hagyták.

Elaman pont erre vágyott. Nem is tudott volna édesapjától elszakadni.

 

A részvétnyilvánítók távozásával a kis nomád szállás szinte elnéptelenedett. Elaman útra bocsátotta őket, majd kutyájával nyomában szaladt is haza.

Édesapja régóta fájlalta a szívét, de a fiú megérezte, ezúttal másképp vett erőt rajta a betegség. Próbált, ahogy csak tudott segíteni az apján, futott a teához valóért. Szomorúság töltötte el, sajnálta az apját. Ha hiszünk abban, hogy van végzet, akkor a végzet rendelte úgy, hogy Elaman az apja oldalán maradt. Annyi bizonyos, hogy soha nem fogja feledni ezt a napot.

Mikor Elaman visszatért, az apját ugyanúgy találta, feküdt a műhelyben mozdulatlanul.

– Útnak indítottad őket? – kérdezte.

– Igen. Hogy van édesapám?

– Jól vagyok, fiam, mintha a görcs is már enyhülne – mondta Szengirbaj jurtaács, és kedvesen a fiára nézett. Majd kicsit megmozdult, és csendesen mosolygott.

– Igyál abból az aludttejből, aztán ha gondolod, tegyél fel teát. A lábbelidet szárítsd meg, tiszta víz a bocskorod.

A műhelyben a fiú bográcstartót állított, a faforgács alá tüzet csiholt, majd a tűzre egy-két vastagabb fadarabot is dobott, abból, amit az imént hoztak a szürke ökörrel. Amíg a bográcsban felforrt a tea, édesapja mellett toporgott, szívét riadalom járta át. Szomorúan nézte, ahogy az apja szótlanul fekszik, és néha felnyög. Nem tudta mitévő legyen. Nem igazán értette, hogyan fájhat az ember szíve, vele még sosem fordult elő. Szívet már látott, mikor jószágot öltek. Öklömnyi vörös húsdarab. Azt mondják az emberé is hasonló. Sehogy sem értette, hogy hatalmas termetű apja, Szengirbaj, ettől a kis húsdarabtól így elterült, erejét vesztette. “Az ember, aki egykor jó néhány farönköt, sőt hatalmas köveket is megemelt, sok jurta falat, tető-rudat, tetőkarikát, nyerget kifaragott, sosem fáradt el. Hogy lehet ez? Most csak fekszik szótlanul, mintha a gondolataiba merülne.”

– Édesapám, mitől fáj a szív? – kérdezte egyszer csak Elaman. Szengirbaj jurtaács kínjában felnevetett.

– Hagyd el, fiam, a te korodban azt sem tudtam, hogy hol van szívem, hogyan is fájt volna. Most bizony fáj, kedvesem.

Elaman megigazította a párnát apja feje alatt, teával itatta, s maga is vele ivott. Apja hosszú, nádszerű, erős ujjai most alig bírták tartani a csészét. Vértelen ajkai megremegtek, ahogy a teát kortyolgatta, és nagyokat sóhajtott. Elaman elszomorodott.

Ahogy így ültek, hirtelen úgy érezte, el kell mondania legféltettebb titkát. Tudni akarta rá a választ.

– Édesapám, álmot láttam – mondta Elaman.

– Miféle álmot?

– Van nekünk az a szürke ökrünk. Álmomban felültem rá, és elindultam valahová. Eltévedtem… – fogott bele a mesébe, de a kutya hirtelen ugatni kezdett odakint. Váratlanul lódobogás hallatszott, valaki lóháton közeledett a jurta felé. Szengirbaj jurtaács fejét óvatosan megemelte. A fia kinézett az ajtón.

– Ki az? – kérdezte az apja.

– Egy lovas szürke lovon.

– Sietve közeledik?

– Hát, eléggé.

Az ember odaért a jurtához, leszállt a lováról, és az ajtóból bekiáltott:

– Beszélnünk kellene!

Alacsony termetű, szakálltalan öregember volt, szeme tágra nyílt, mintha keresne valamit, vagy megijedt volna. Nem pazarolta az időt arra, hogy a háziak hogyléte felől érdeklődjön, amint belépett a jurtába rögtön rákezdte:

– Kedves ácsmesterem, most mitévők legyünk? – kérdezte.

– Hogy vagy? Ülj csak le, Kusubak.

– Ne is kérdezd, Szeke!9 – mondta Kusubak bátyó, leült mellé, és sírós hangon így szólt:

– Tal-Csüjből semmi hír. Azt a sok vitézt talán a föld nyelte el? Az ojrot-mongolok túlerőben vannak, annyi bizonyos, meglehet legyőzték őket. A dzsungáriai10 ojrotok már meghódították a kazakok11 hatalmas népét. Az emberek attól félnek, hogy a mi kirgiz törzseink sem állnak ellen. Az a szóbeszéd járja, hogy a szomszéd szállás népei menekülni készülnek magukkal hajtva a méneseiket.

– Valóban? – mondta Szengirbaj, és a fejét csóválva tovább hallgatott.

– Sokan vannak, akik úgy vélik, a mi vidékünkre is elér a pusztítás. Ők is menekülni készülnek, Szeke. Az Isten legyen hozzánk irgalmas! Most mitévők legyünk? Talán jobb lenne, ha mi is felkerekednék? Vagy összeszedve minden bátorságunkat maradjunk itt, és álljunk ellent az áradatnak? De a zivatarban a kiscsikó is anyja hasához dugja a fejét! Lovasaink, katonáink Tal-Csüjben vannak. Vajon velük mi történt ott, és velünk mi lesz itt? Azért állítottam be hozzád ilyen váratlanul, hogy tanácsot adjál! Nem tudjuk mi a megoldás.

Szengirbaj reggel óta erőtlenül, sápadtan feküdt, de most minden erejét összeszedve felült, és így szólt.

– Én se tudok többet mondani, mint te, Kuke.12 Alig várjuk, hogy jó hír érkezzen a csatatérről. Bármi légyen is, vagy ma, vagy holnap hírt kapunk. A háború mindig eldől, vagy győzünk, vagy legyőzetünk. Bele kell törődnünk a sors rendelésébe. Ha megválunk népünktől, szülőföldünktől, ha szétszóródunk, mint a homokszemek, mindenki amerre lát, abból semmi jó nem származik. Gondolj csak bele, Kuke. Egy nép fiai vagyunk, a szenvedésünk is egy. Illendő dolog-e, hogy külön-külön szenvedjünk, vagy mentsük az irhánkat? Lehet, hogy elhagy minket a szerencse, és legyőzetünk. Ma legyőznek, de holnap újra győzhetünk. Mi Istennek és embernek tetsző módon viselkedünk. Nem mi akarjuk mások földjét elfoglalni. Ha mi nem tudjuk megvédeni magunkat, gyermekeink, leszármazottaink köszörülik ki majd a csorbát.

– Helyesen beszélsz, Szeke! – mondta Kusubak bólogatva. – A szívemből szólottál. Ez a világ rendje, egyszer győzünk, másszor legyőzetünk. A régiek is így mondták.

Aztán főleg a régi időkről beszélgettek. A dzsungáriai13 ojrotok, akik most újra egyesültek, nem mások, mint a kirgiz törzsek ősellenségei, a kalmakok. Csorosz, Dörböt, Kosút, Torgút törzsei szövetségre léptek, hozzájuk az Őlötök is csatlakoztak, és ők lettek a dzsungáriai ojrotok. Mostani fejedelmük, Horó-Hüré nagy szigorral kormányozza népét. Az ojrot-mongolok újra megerősödtek. Horó-Hüré hordájának a szállása az Altajban van, és onnan akár a fél világot meghódítaná. A kirgiz törzsek régóta harcolnak velük, ősidők óta. Manasz idejében is nagy háború tört ki, így elődeik visszatértek az Altajból, elfoglalták ősapáik földjét, és az Ala-Tauban14  kezdték újra legeltetni jószágaikat. Hány évszázad múlt el azóta? Közben az ojrotok közt is viszály tört ki, a nojonok és a tajdzsik15 egymással küzdöttek a hatalomért. A kínaiakkal is folyvást harcoltak, akik végül legyőzték őket, most újra megerősödnek, ismét hatalomra törnek.

Amikor a legények a kalmakok ellen indultak, Szengirbaj jurtaács e szavakkal fordult hozzájuk:

– Kedves fiaim, nincs jobb dolog a békénél. A mi népünk ahhoz szokott, hogy jószágot tartson, vagy mesteremberként keresse meg a kenyerét. Nem is vágytunk más gazdagságra. Mit tehetünk, ha támadnak az ojrotok? Össze kell fognunk. A büszkeség mindennél fontosabb. A régiek így mondták: “a háborúban elestem, de győztem”. Minden úgy lesz, ahogy meg van írva. Bárki fia is vagytok, azt kívánom, épségben térjetek haza.

A szárnyaló gondolatot legyőzi a puszta valóság. Az ember már csak ilyen. Senki nem tudja megmondani miért, de az ember folyton háborúzik. Nincs rá gyógyír. Ha valaki ránk támad, meg kell védenünk magunkat. Ne térjetek haza legyőzötten, mert az rosszabb, mint a halál – mondta Szengirbaj jurtaács.

Ám most maga is kételyek közt hánykódik, mert nem tudja mi történik majd. Hiába, hogy a szíve görcsöl, és ő szuszogva fekszik, Szengirbaj jurtaács még így is véleményt mond, tanácsot oszt, nem tehet mást.

– Vajon a mi életünk többet ér-e, mint a katonáké, akik Tal-Csüjbe mentek? – fordult Kusubak felé. – A te rokonaid erre nem gondolnak? De ha elmegyünk, hátra se nézve, ha megfutamodunk, akkor vajon hová menekülünk, hová bújunk? Erre se gondolnak a te rokonaid? Vajon melyik irányba induljunk? Kínába menjünk, de hisz azok ősidők óta meg akarják hódítani földünket, adóztatnak minket. Vagy afgán földre bujdossunk? Aksziba, Andidzsánba16 meneküljünk? Ott Temür emír17 utódai rabszolgává tesznek minket, és hordhatjuk a köveket Szamarkandba. Hát akkor merre induljunk? Szupataj bölcs18 is hasonlóképpen gondolkodott, a nép pedig hallgatott rá. – A két öreg gondolataiba mélyedve sokáig hallgatott.

Valóban igaz, amit szólott az ácsmester. Annak idején a kirgiz nemzetségek a három törzsszövetség számára megfelelő helyet választottak. Tél közepén, a Bóm hágó19 lábánál, Kök-Mojnokban jurtákat állítottak, jószágot öltek le, és a bírák gyűlést tartottak. Szupataj bölcs a gyűlésen mindent mérlegelve így szólott:

– Felejtsék el az egymás közti viszálykodást! A jövőre kell gondolni, a nép javát kell nézni. A nép nehéz helyzetben van. Körös-körül mindenhol ellenség. Hiába élnek a kazak rokonok az egyik oldalon, azoknak is meg van a maguk baja. Amióta az ojrot-mongolok megerősödtek a kazakok is szenvednek. Ha a dzsungáriai ojrotok el akarnak foglalni minket, akkor a kazakok földjén keresztül vonulnak át. Más irányból nem tudnak támadni. Legjobb, ha minél előbb felkészülünk, fegyvereinket összegyűjtjük, hátas lovainkat készenlétben tartjuk.

 

Kusubak Eleman segítségével lóra ült. Mikor a fiú visszatért, az apja szörnyen kimerültnek látszott, mintha öt napja folyvást dolgozott volna.

– Elfáradt, édesapám? – kérdezte Elaman ijedten.

– Elég rosszul vagyok – mondta Szengirbaj jurtaács szuszogva.

– Mit törődik velük? Ha elmenekülnek Kusubakék, akkor is maradunk még elegen. Meg hát édesapám is mondta, a hágók járhatatlanok, a hó mély. Hová is mennének? Úgy is visszaszállingóznak majd ők is.

– Ó, fiam, itt másról van szó. Ilyen nehéz időkben, ha egy ember menekülni kezd, ezrek követik ijedten. Ha nem dacolunk a nehézségekkel, akkor minek tartjuk magunkat egyazon nép fiainak.

 

Már késő délután volt, a koraesti namáz20 ima ideje. Szengirbaj jurtaács hol a fogát összeszorítva, hol nagyokat nyögve várta, hogy Elaman gyógyfüvekből teát forraljon. Szengirbaj korábban szári-gül és kökö-mörön gyógyfüveket szárított, és a jurtafal tetejére akasztotta, hogy amikor rosszul érzi magát, teát főzessen belőle. Hatásos gyógyfüvek ezek, az ember feje egy kicsit kótyagos lesz tőlük, de a szív fájdalmát enyhíti.

A gyerek az már csak gyerek. Nem tudta valami gyorsan megfőzni a gyógyteát. Pedig az öreg szíve nagyon fájt.

“Kertolgó asszony, ha itt volna, a füvekből pillanatok alatt elkészítené azt a teát. De hát ő a sógornemzetség szállására ment, elkísérte a menyét. Ilyen nehéz időkben az emberségesség a legszentebb kötelesség. Micsoda csapás! Az a fiatal lány oly váratlanul hunyt el. Mostanra már talán oda is értek, és hangos siratással21  ülnek a jurtában. Mi mást is tehetnének? De azért jobb lenne, ha mielőbb visszatérnének. Istenem, ez a mai rosszullét valahogy más. Alig kapok levegőt!” – gondolta magában az öreg.

Miután megitta a gyógyteát, Szengirbaj jurtaács egy kicsit jobban lett. De aztán a feje ismét zúgni kezdett, és elöntötte a veríték. A füle egyre inkább bedugult, sípolt, aztán az egész teste felforrósodott. Ahogy így feküdt, egyszer csak zaj támadt a fülében, mintha egy kiáradt folyó öntötte volna el. Ez a zúgás elárasztotta a fejét, teljesen leverte a lábáról. Szengirbaj jurtaács próbált szembeszállni a zajos áradattal, minden lelkierejét összeszedte, küzdött az életéért. Egyszer csak, mintha elveszítené az eszméletét, sötétség borult rá, aztán újra magához tért, de nem bírt megmozdulni.

“Istenem, mi történt velem?” – gondolta félelmében. – “Csak nem a halál jött el értem?” – futott át az agyán. Úgy érezte, a szívét keresztül döfték, és összeroppan a nagy súly alatt. A szívében a vér talán megalvadt, szúrást érzett, égető érzést, mintha sót szórtak volna belé. A fülében egyre csak hallatszott a hömpölygő folyó zúgása. A látása elhomályosult. Mint egy mécses remegő lángja, hol kialudt, hol újra fellángolt. A fiú riadtan hajolt apja fölé, aki előtt a gyerek rémült arca időnként felsejlett, aztán újra eltűnt.

“Ne félj fiacskám! A többiek hamarosan megjönnek, ne félj!” – mondogatta gondolatban, mintha valóban a fiához beszélne. De a fiú riadt tekintetéből tudta, hogy az nem hallotta a szavait.

“Nem értem, a szavaim nem hallatszanak?” – értetlenkedett az öreg. Aztán maga is észrevette, hogy nem forog a nyelve, hiába próbált szólni. Megrettent. Megérezte, hogy meg fog halni. Az egész teste remegett, kirázta a hideg.

“Istenem, hisz megígértem neki, hogy megfejtem az álmát. Ha hallaná, elmondanám.”

 

Miután elment Kusubak, Elaman végigmondta álmát, amibe már korábban belekezdett.

A törött szarvú szürke ökrön ülve eltévedt. Hatalmas sziklafalak között járt, még a varjak károgása se hallatszott. Néptelen volt a táj. A fiú nem tudta, merre induljon, mitévő legyen, elfogta a sírás. Ekkor hirtelen egy szürke lovon vitéz ember jelent meg előtte. A szakálla hófehér volt, a hasáig ért. A kezében lándzsa, oldalán kard.

– Ne sírj, fiam! – mondta a fehérszakállú. – Csak indulj el abba az irányba, amerről emberi hangot hallasz. Ha megtalálod azt, akinek a hangját követted, tégy úgy, ahogy kéri tőled. Mondd te is azt, amit ő mond.

Elaman az ökrén arra a helyre ment, ahová küldték. Saját bátyját, Kojcsumant találta ott, amint a Manaszt regélte. Nagy átéléssel mondta, teljesen elrévült. A föld megremegett, az ég mozgott. Szél támadt, forgószél közelgett.

– Ülj ide mellém – mondta neki Kojcsuman bátyja –, regélj a Manaszról!

Aztán ketten regélték a Manaszt. Mikor felébredt, akkor jött csak rá, hogy mindez álom volt.

 

Szengirbaj jurtaács az életéért küzdött, de ezekben az utolsó percekben igazán csak azt bánta, hogy a fia álmát nem tudja megfejteni. Megrázta magát, próbálta összeszedni az erejét, hogy képes legyen elmondani, amit szeretne. Hiába volt magánál, a nyelve elakadt, nem akart forogni.

 

Mikor elment Kusubak, és Elaman elmondta az álmát, csak ennyire futotta erejéből:

– Ha Isten is úgy kívánja, remek álmot láttál, fiam. Várj egy kicsit, később megfejtem. Nagyon elgyöngültem, pihennék.

 

Inkább akkor szedte volna össze az erejét, hogy megfejtse az álmot! De most elérkezett az utolsó órája. Sok évet megélt, sok munkát elvégzett. Az élet sokféle jó és rossz oldalát megtapasztalta. Eljött ez az óra is, de élete utolsó pillanatában egy hang sem jön ki a torkán. Nem tudja elvégezni szent kötelességét, az álom titkát magával viszi a sírba.

A sors elvette tőle a hangját. Legalább várt volna egy kicsit, legalább megadta volna neki az esélyt, hogy mielőtt a túlvilágra távozik, elmondhassa utolsó szavait:

“Fiam, bármi, aminek nekilátsz egyszer véget ér. Minden vízfolyás egyszer végéhez ér, minden tűz egyszer kialuszik, minden edény egyszer eltörik, kő szétporlad, a halandó meghal. Az ember attól boldog, hogy megismeri a világot, és nyomot hagy maga után. Nincs ennél nagyobb dolog a világon.

Most pedig jól figyelj a szavamra, fiam. Az álom nem valóság, de ha megfejted, mégsem hazugság. Az álmod szerint, ha jól értem, nagy szerencse száll a fejedre. Nem gazdagsággal, nem vagyonnal, hanem tehetséggel áldott meg az ég. A tehetséged a hegyekkel fog vetekedni. A legnagyobb tehetség a nyelv szólása, tartották a régiek. Vajon miért? Mert ez által érti meg egymást két ember. A múlandó világban semmi sincs, ami meg ne változna, senki sincs, aki meg ne halna. A Manaszban is így regélik:

Egyik napról másikra,
Pergő homokként múlt az idő,
Hosszú éjszakák múltak el,
Számtalan évek teltek el.
Annyi élet hunyt ki,
Mint folyóparton a kavics.
Erős kánok meghaltak,
Rettentő vitézek pusztultak.
Díszbe öltözött harcosok meghaltak,
Sok nép tűnt el nyomtalan,
Csak a nevére emlékezünk.
Egyik napról a másikra,
A folyóvölgy heggyé lett,
A hegy leomlott, árok lett,
Az árkot víz mosta, völggyé lett.
Ennek a mozgó világnak
Melyik pontja változatlan?
Egyik napról másikra,
A tenger kiszáradt, sivatag lett,
A sivatag eláradt, tó lett,
A síkság meghajlott, domb lett,
A világ népei közül
Sok elpusztult, sok megfogyatkozott.

Efféléket regéltek a régiek. Fiam, ezen a világon csak egy-két dolog van, ami örökkévaló. Az égen a csillagok örökkévalók. A Hold meg a Nap örökkévalók, ahogy egymást váltva járják véget nem érő útjukat, hol itt, hol ott felkélve és újra lenyugodva. A Nap és a Hold között lebegve szálló Föld is örökkévaló. A Földön kevés dolog van, ami nem romlik el, nem porlad szét, nem fogy el, nem tűnik el. Az emberekkel együtt elmúló, de újjászülető, nemzedékről nemzedékre velük együtt élő gondolat és a nyelv örökkévaló. Miközben éljük az életünket, folyton beszélünk. De vajon felfogjuk-e a nyelv nagyságát? A folyton újjászülető ember számára nincs értékesebb és értékállóbb, mint a nyelv. Ezért mondták a régiek, a legnagyobb tehetség a nyelv szólása. A tárgyak, melyeket készítenek, mind elporladnak, újra elkészítik őket, de ismét csak elfogynak. De amíg ember él e földön, a szárnyaló gondolat sosem pihen, nem fogy el. A gondolatot közvetítő szó sem fogy el, a nyelv örökké él.”


Kirgiz nyelvről az alábbi kiadás alapján fordította: Somfai Kara Dávid

Kajrilip kustar kelgencse, 1995, Sam baszmaszi, Biskek


Az írás a Véletlen Balett 2004. évi 1. számában jelent meg. A szöveget a folyóirat (később megszűnt) honlapjáról vette át az UngParty.

A közlés első helyéről: Véletlen Balett

 

Szólj hozzá!